Skip to content

Lestyán Sándor: A szénégető és az őzgida

    őzgida

    Egy szénégető hazafelé ballagott az erdőből a faluba. Jókedve volt – nyolc napja nem látta a családját, de estére megölelheti a két gyereket, a nagyobbacska Miskát és a kis Julist. Mókust ígért nekik, mikor lejött hazulról. Az erdő bozontos farkú légtornásza azonban ügyes volt, nem hagyta magát megfogni. Miska, Julis biztosan elszontyolodik, ha nincs mókus, de apjuk megvigasztalja őket a szépen szóló síppal, amit jávorfából faragott.

    Amint a szénégető ment, mendegélt az erdei úton, egyszerre csak megpillantott valamit egy galagonyabokor tövében. Messziről sárga kalapos gombának nézte, de közelebbről kiderült, hogy egy sárga pöttyös őzgida.
    – Vajon mi történt veled, te kis árva? – dörmögte kedvesen a szénégető, a riadt jószágot simogatva. – Hol az anyácskád? Lelketlen vadászok ejtették zsákmányul, vagy te kóboroltál el mellőle? Látod, látod most elhagyatva siránkozol a rengetegben… Éhes is vagy, nincs, aki finom tejecskével tápláljon..

    Az őzgida eleinte rúgkapált, izgágán ficánkolt ceruzavékony lábaival a szénégető ölében. Fényes szemecskéjét ijedten meresztgette jobbra-balra, de lassacskán megnyugodott.
    – Ne félj! – hangzott a vigasztalás. – Jó kézbe kerültél. Anya nélkül elpusztulnál a vadonban. Felfalna a falánk róka, elrabolna a ragadozó sasmadár. Én azonban hazaviszlek, felnevelünk, aztán, ha megerősödtél, visszatérhetsz az erdőbe… Hálából pedig elszórakoztatod Miskát, Juliskát.

    A szénégető lekanyarította válláról üres tarisznyáját, hogy beletegye az őzgidát. Ebben a pillanatban a sűrűségből előlépett egy őz. Harciasan állt egy darabig, nagy szamárfülét meresztgette. Majd rekedt hang tört fel torkából, úgy hallatszott, mint a távoli kutyaugatás.

    – No lám – mondta maga elé a szénégető elmosolyodva – , előkerült a kis árva mamája! Az imént biztosan meghallotta lépteimet, gidáját elbújtatta a galagonyabokorban, ő meg a sűrű bozótosban keresett menedéket… Na, így még jobb! Örüljetek egymásnak… Menj az anyádhoz, te kis ügyefogyott…

    Így szólt, s gyöngéden letette az őzgidát a selymes fűre, a mamája elé.
    A sárga pöttyös egy vidám szökkenéssel anyjához simult, s vékonyka hangon nyöszörögni kezdett. Nem bánatosan, örömében nyöszörgött. A szénégető derűs arccal nézte, míg őzmama és gidája eltűnnek a sűrűségben, aztán fütyürészve folytatta az útját hazafelé. Nem vitt haza se mókust, se kis őzet a gyerekeknek. De a szépen szóló, faragott síp mellé ráadásnak hazavitte ezt a történetet.

    Pin It on Pinterest