Skip to content

Jékely Zoltán: A sün meg a borz

    A sün meg a borz
    Egyszer a jó öreg sün elindult cserkészni. Amint a domboldalon kaptat felfelé, valami nyöszörgés üti meg a fülét. Körülnéz, s mit lát! Egy görcsös bükkfa tövében ott kuporog borz anyó, állkapcsa felkötve babos keszkenővel, fejét fogja, s nyög, nyögdicsél nagy keservesen.
    — Hát téged mi lelt, szomszédasszony? — kérdi a sün, s odadöcög a borzlyukhoz, a görcsös fa tövébe.
    — Jaj, ne is kérdezd, kedves szomszéd — óbégat borz anyó, hogy csak úgy potyog a könnye.
     — Beletört a szemfogam egy átkozott dióba, s most kéket-zöldet látok a szörnyű fájdalomtól!
    — Ó, te szegény teremtés — sopánkodik a jó öreg sün —, hát miért nem teszel rá ezerjófüvet?
    — Tennék én, elhiheted, de honnan? A patakpart messze, s nem hagyhatom itt ártatlan porontyaimat!
    Ahogy ezt mondja, mindjárt két boglyas szürke buksi jelenik meg a borzlyukban, pislognak, hunyorognak a napvilágtól, aztán egyszerre kezdenek olyan nyivákolásba, hogy a szegény jó öreg sünnek majd megszakad a dobhártyája:
    — Jaj, anyám, ehetném, jaj anyám, ehetném — mind ezt fújták.
    — Mikor hozol már egy kis vadalmát?
    — Látod — mondja a borz a sünnek —, a szívem szakad meg érettük, de hát hogy hagyjam őket egyedül? Elvinné szegényeket a rézfülű bagoly!
    — Ne búsulj, szomszédasszony! — vigasztalta a sün —, majd hozok én neked ezerjófüvet s vadalmát a csemetéidnek, amennyi beléjük fér!
    Azzal a borz hálálkodását meg se várva, gyorsan összegombolyodott, s mint egy kerek kő, legurult a domboldalon. Addig gurult, míg a patak partjára nem ért. Ott kigombolyodott, megtalálta az ezerjófüvet, szakított belőle egy csokrocskával, aztán tovább indult a patak mentén, s nemsokára megérkezett a vadalmafához. Az alja tele volt szép sárga hullott almával.
    A sün megint összegömbölyödött, s addig hempergett a vadalmákon, míg tüskéire fel nem akadt vagy egy tucat, aztán szép lassan elkezdett kapaszkodni nagy terhével felfelé, egyenesen a borzlyuk elé.
    Bezzeg szakadt róla a verejték, mire megérkezett.
    De volt öröm a borzéknál, gondolhatjátok!
    Borz anyó rögtön a fogára rakta az ezerjófüvet, a pulyák pedig kétkézt kapkodták lefelé a sok szép almácskát a sün tüskés hátáról.
    — Amíg élek, el nem felejtem a jóságodat, sün koma! — hálálkodott a borz anyó, miközben a sün boldog mo solygással figyelte, hogy lakmároznak a borz kicsinyei.
    — Nyugodalmas jó éjszakát — köszönt el. — Aztán holnap is elnézek, hadd lám, nincs-e valamire szükséged.
    Azzal összegömbölyödött, s egy szempillantás alatt elgurigázott a szemük elől.
    Másnap estefelé megint arra járt. Megint hallja a nyöszörgést. — No — gondolta — nem használt az ezerjófű a komaasszonynak.
    Borz anyó csakugyan ott kuporgott az egyik gyökéren, s erősen nyomogatta az állát.
    — Hát nem szűnt a fogfájás? — kérdezte a sün.
    — Jaj, ez a kutya fog! — sopánkodott borz anyó. — Már harmadnapja se éjjelem, se nappalom miatta. Alkalmasint zsálya kellene reá, langyos zsálya-borogatás. Mennék is, hogy szedjek, de ki visel addig gondot neveletlen porontyaimra?
    Ahogy ezt mondja, a két buksi már ott is van, vinnyog- makog a lyuk szélén:
    — Jaj, anyám, ehetném! Mikor hozol egy kis varkörtét? Megszólalt a sün:
    — Ne búsuljon, komámasszony, majd hozok én zsályát is, ennivalót is. Térülök-fordulok, mindjárt itt vagyok.
    A borznak annyi ideje sem volt, hogy bár egy köszönömöt sóhajtott volna utána, olyan gyorsan gurigázott el a patak felé. Szedett egy csokor zsályát, elment a vackorfához, meghempergőzött a hullott körtében, s aztán nagy terhével megindult felfelé a domboldalon. Megérkezett, s volt ott nagy öröm, hálálkodás.
    — Holnap megint elnézek — búcsúzkodott a sün, és elgurigázott.
    Másnap megint felbotorkált a borzlyukhoz, harmadszor is. De most, hogy-hogy nem, a domb másik oldaláról érkezett, méghozzá korábban, mint azelőtt. Hát mit lát? Borz anyó, mintha a foga sohasem fájt volna, vígan rágcsál egy diót, a babos kendő ledobva, s a porontyok teli hassal, jókedvűen hancúroznak körülötte. — Meggyógyult a jó lélek — gondolta a sün, de nem szólt semmit, csak nézte-nézte boldogan a kis családot egy bokor alól. S egyszer csak megszólalt borz anyó:
    — No, gyerekek, most be a lyukba, én pedig felkötöm a kendőt, mert mindjárt jön az a bolond sün. Hadd higgye azt, hogy fáj a fogam.
    — Vagy úgy! — kapott észbe a sün. — Ezek bolonddá tartanak engem? De megállj, huncut, majd megtanítlak én!
    Azzal szépen előóvakodott a bokor alól:
    — Hát nem múlt el a fogfájás? — kérdezte. — Most már igazán nem tudom, mit hozzak…
    — Jaj, ez a kutya fog! Már negyednap se éjjelem, se nappalom miatta — sopánkodott borz anyó. — Ártatlan porontyaim pedig éhen vesznek itt maholnap.
    — Sose búsulj, komámasszony — mondta a sün. — Majd hozok én neked egy kis kígyóhájat, azzal majd kenegetheted a fájós fogadat. Porontyaidnak pedig kerítek gránátalmát, aszalt szilvát, s úti mazsolát, amennyi beléjük fér.
    — Amíg élek, nem felejtem el jóságodat, sün koma — hálálkodott borz anyó. Azzal a sün nyakába borult. Az sem volt rest, megölelte, hogy csak úgy ropogott a csontja, s vagy hat tüske szúrt bele egyszerre a nyakába.
    — Jaj, de szúrós vagy, sün koma! — szisszent fel, s ugrott hátra — nem szeretnék a feleséged lenni!
    A sün nem szólt semmit, csak somolygott a bajusza alatt, aztán szép csendesen eldöcögött a bozót felé.
    — Ugye, holnap ismét eljössz? — kiáltotta utána borz anyó — s elhozod mind, amit ígértél!
    — Azt ugyan várhatod! — gondolta a sün, s becsörtetett a bozótba. Ment a maga dolga után, utóvégre neki is volt néhány neveletlen porontya.
    S a borzék másnap hiába várták. Esze ágában sem volt felkeresni őket. Várták, várták, még ma is várják, ha észbe nem kaptak …
    (Sztelmah meséje nyomán írta Jékely Zoltán)

    Pin It on Pinterest