Skip to content

A rókaszemű menyecske (magyar népmese)

    A rókaszemű menyecske

    Volt egy öreg király, annak három fia. Az öreg már olyan öreg volt, hogy nem volt képes kimenni az udvarból, és templomot építtetett az udvarába, hogy ő ott, a saját udvarában menjen az Isten házába. Mikor a templomtorony elkészült, egy reggel egy madár szólalt meg a torony tetejében.

    Mikor az öreg király meghallotta a madár szólását, annyira megifjodott, mint egy húszéves legény. Rögtön szólt a fiainak, hogy fogják meg a madarat. Fel is ment a legidősebbik. Mikor rátette volna a kezét, a madár elrepült. Utánanézett.

    A messzi távolban látott egy erdőt, úgy látta, mintha az az erdő szélén szállt volna le egy fára. Lement a toronyból, és azt mondta az apjának:

    – Édesapám, láttam, hova repült, megyek utána.

    – Segítsen az Isten, fiam, minél gyorsabban hozzad a házunkhoz – mondta az öreg király, mire a királyúrfi elment.

    Jól betarisznyált magának, lóháton, fegyverrel, kopóval. Késő estére érkezett az erdő szélére. Tüzet rakott magának, s kezdett vacsorázni. Vacsorája közben elszaladt előtte egy róka.

    Azt mondta a királyúrfi:

    – Eredj, kutyám, fogd meg azt a rókát, ne futkározzon itt körülöttem.

    A róka azt kiáltotta: – Légy kőbálvány kutyástul együtt!

    A királyúrfi rögtön kőbálvány lett kutyástul, lovastul együtt. Második reggel a középső királyúrfi ment el a torony tetejébe a madárért, és ő is csak azt látta, amit a bátyja.

    Mikor lejött a toronyból, azt mondta:

    – Édesapám, láttam, hova repült, megyek utána.

    Az is betarisznyált magának, lóra ült, kutyát, fegyvert vitt magával. Mikor az erdőbe ért, jó este volt. Õ is vacsorázni kezdett:

    Vacsora közben ott szaladt a róka:

    – Eredj, kutyám, fogd meg azt a rókát, ne csihogjon itt.

    A róka azt kiáltotta:

    – Légy kőbálvány te is kutyástul, lovastul együtt.

    Harmadik reggel szintén szólott a madár. Felment a legkisebbik királyúrfi. Mikor a tenyerét tette volna rá, a madár elrepült. ő is csak azt látta, amit a bátyái, hogy a madár odament az erdőbe.

    Lejött a toronyból, tarisznyát tétetett, lovat nyergeltetett, kutyát, fegyvert, s útnak indult. Mikor odaért, öreg este lett. ő is tüzet rakott, és vacsorált.

    Vacsorája közben ott szaladt el a róka ugatva, ő pedig azt felelt:

    – Édes kis rókám, ne ugass, gyere ide hozzám vacsorára.

    – Szívesen odamennék – azt mondta a róka -, de félek a kutyádtól.

    Elővett egy spárgát, s azonnal odakötötte a kutyát a bokorhoz.

    Hogy a vacsorát elvégezték, azt mondta a róka:

    – Királyúrfi, azt hiszed, hogy a madár itt van ezen a fán?

    – Persze, hogy azt hiszem. Láttam, hogy ide repült.

    Látszott, a fán valami csüng, azt hittem, hogy az éppen a madárfészek.

    – Jaj, kérlek szépen – mondta a róka -, az a madár még innen messze van, hanem ne búsulj, mert elhozzuk.

    Az a madár a Veres király országában van, ami a hetedik országszél. Annak a királynak a kertjében egy körtefa van. A körtefa odvas, a madár benne van abban az odúban, odafészkelt, oda költ. Na, megindultak, útra kerekedtek.

    A róka szép fiatalemberré változott, lovat vásárolt magának, és megindultak ketten. Nagyon sok idő múlva megérkeztek abba a városba, amelyikben a Veres király palotája volt.

    Na, betértek egy vendéglőbe. A lovat bennhagyják az istállóban, és mennek, hogy szétnézzenek a városban.

    Mikor megközelítik a kertet, megmutatta a rókából lett legény:

    – Ni, királyúrfi, ez az a körtefa. Nagyon vigyázz, mert a madarat megfoghatod könnyen, de mikor lejössz a körtefáról, a körte egész erőszakkal bújik a szádba, s ha meg találod harapni, olyat csendül a fa, hogy az egész királyi őrség azonnal talpon lesz.

    Éppen mászott le, már a legalsó ágon volt, de muszáj volt, hogy leheletet vegyen. Egy körte csak a szájába csapódott, és bizony beleharapott.

    Az őrség azonnal talpon volt, a királyúrfit bizony elfogták. Szerencsére a róka kívül maradt a kerítésen. Azt mondta a Veres király a királyúrfinak:

    – Ni, látom, hogy királyúrfi vagy. Most fel kellene, hogy akasztassalak, mert eljöttél a kertembe lopni, de megkegyelmezek neked egy feltétel mellett.

    Azt kérdezte a királyúrfi, hogy:

    – Mi legyen az a feltétel?

    Azt mondja a Veres király:

    – A Veres-tengernek a partján van egy gyönyörű palota.

    Abban van egy királykisasszony, ha el tudod lopni, elhozod nekem, szabadon bocsátalak.

    – Egy életem, egy halálom, megpróbálom. Kiment, a rókából lett legény mindjárt hozzá csatlakozott.

    Azt mondta a rókából lett legény:

    – Ugye – azt mondta -, megmondtam.

    Most szintén nagyot vállaltál el, de most már nem bízom rád, magam vállalom el. Teérted megteszem, mert igaz voltál hozzám, nem, mint a bátyáid. Mentek, mendegéltek. Elértek egyszer a Veres-tengernek az innenső partjára, de a palota meg a kisasszony a túlsó parton volt. Törik erősen a fejüket, hogy mehetnének keresztül.

    Leszakaszt a róka egy lapulevelet, azonnal egy csónakot csinált belőle, s egy letört faágból pedig evezőt. Beleültek mind a ketten, áteveztek a tengeren. Mikor a túlsó partra értek, megrúgja a rókából lett legény a csónakot, a csónakból lett egy pár aranycipő, s lássatok csodát, a rókából lett legény most egy öreg suszterré változott, de az olyan öreg volt, hogy a szakálla olyan volt, mint a kender, fehér. Elkezd a rókából lett suszter sétálni az aranycipővel a szép palota előtt.

    Rákiált a kisasszony, látva az aranycipőket:

    – Te szegény suszter – azt mondta -, hozd föl azokat az aranycipőket, hadd vegyem meg.

    – Bocsánatot kérek, én nagyon öreg vagyok, nem tudok oda fölmenni

    . Méltóztassék lesétálni a kisasszony, s próbáljuk fel itt. Azonnal leszaladt a királykisasszony, felpróbálja a cipőket. Hát uramfia, úgy illik a lábára, mintha onnan nőtt volna ki!

    Mikor próbálgatta a királykisasszony a lábán, az öreg suszter csak elkiáltotta magát:

    – Hipp-hopp, kis cipőim, ott legyünk mind a hárman, ahol én akarom.

    Azonnal a tengernek a túlsó partján teremtek. Mikor a túlsó parton vannak, azt kérdezte a királykisasszonytól:

    – Mi azért jöttünk, hogy elvigyük a királykisasszonyt a Veres királynak. Ismeri-e?

    Elkeseredik a királykisasszony:

    – Hogyne ismerném! De én ahhoz nem megyek, inkább meghalok.

    Kérdezte a róka, mert már visszaváltozott rókává a suszter:

    – Felséges kisasszony, aki itt van velünk, szintén királyfi, hát ezt sem szeretné férjéül?

    – Dehogynem, egész boldognak éreztem magam, azt hittem, neki szöktettél meg.

    – Egyet se búsuljon, királykisasszony, ennek lesz a felesége. Én leszek a felesége a Veres királynak. Megindultak szépen hazafelé, de mikor megérkeztek a Veres király városába, betértek abba a vendéglőbe, ahová menetközben a lovakat kötötték.

    Átbucskázott a róka a fején, lett belőle egy kisasszony, éppen olyan, mint a másik, hogy akárki rájuk nézett, nem tudta őket megkülönböztetni egymástól.

    Azt mondta aztán a királyúrfi az igazi kisasszonynak:

    – Édes lelkem, légy türelmes.

    Most beviszem ezt a kisasszonyt a Veres királynak, aztán a többi az ő dolga. Mikor meglátta a Veres király a kisasszonyt, huj, de nagyon megörült.

    Azonnal hozzáfogtak a lakodalom előkészítéséhez. Marasztalták az ifjú királyt is, aki a menyasszonyt vitte, de az nem maradt, mert nagyon sietett hazafelé.

    Mikor asztalnál ültek, azt mondta egy úr a többi közül:

    – Ez a felséges királyné kifogástalan, de egy kis hiba mégis van benne.

    Azt kérdezték az urak:

    – Ugyan, kérem, hát mi lehet? Ha még ebbe is hibát lehet találni, akkor kibe nem?

    Csak azt mondta a nagy úri ember, hogy:

    – Ebben, uraim, semmi egyéb hiba nincs, csak az, hogy rókaszemű.

    Ki ne szégyellné magát, mikor egy menyasszonyt annyira lekisebbítenek, szemibe odavágják, hogy rókaszemű? Szépen lehúzta magát az asztal alá a menyasszony, átvetette magát a fején, lett belőle egy nagy lompos farkú róka, kiszaladt a szobából, s menekült, amerre csak látott. Mire a vendégek magukhoz tértek, futottak erre is, arra is, hogy elfogják, de már csak a hűlt nyoma volt.

    Visszament a róka a vendéglőbe.

    – Na – azt mondta a királyúrfinak -, pakoljatok, s induljunk!

    Összeszedték magukat, s mentek szépen hazafelé hárman.

    Mikor az erdő szélén mentek el, ahol neki a királyúrfi vacsorát adott; azt mondta a róka a királyúrfinak: – Látod azokat a kőbálványokat?

    – Hogyne látnám.

    – Tudd meg, hogy azok a te bátyáid, a te két bátyád lovastul együtt.

    – S hogy kerültek azok oda?

    Azt mondta a róka:

    – Bizony, barátom, azok reám uszították a kutyáikat, és én varázsoltam őket kőbálvánnyá.

    Szeretnéd, ha élnének?

    – Hogyne szeretném, hiszen mindenki köteles a testvérét szeretni.

    – Jól van – válaszolta a róka -, én feltámasztom, de te majd meg fogod bánni.

    – Soha nem bánom meg.

    Erre a szóra a róka odament a két kőbálványhoz; megcsapdosta őket vesszőjével, s azt mondta:

    – Keljetek fel, és éljetek! Azonnal talpra állt mind a kettő, és rendes emberalakot vettek fel. Aztán elindultak hazafelé. Még egy jó darabig ment velük a róka is.

    Egyszer aztán azt mondta:

    – No, drága királyúrfi, többet nem megyek veletek. Elbúcsúztak egymástul, a róka megköszönte a királyúrfi szívességét, mennyi jót tett vele, s elment másfelé. Mentek aztán négyen hazafelé.

    A két bátyjába mindjárt beleállt a gyűlölet:

    „Hát illik az, hogy a legkisebbik házasodjon meg legelőbb? Õk, ha lelépnek a földről, se kapnak olyan gyönyörűt” – gondolták a hálátlan testvérek. Elhatározták, hogy megölik az öccsüket. A legnagyobbik királyúrfi hátramaradt, a fiatal pedig észre sem vette, csak felé suhintott a kardjával, s leütötte a fejét.

    Haj, de a róka tudta, hogy így lesz. Szaladt a róka, és látta, hogy a barátja feje messze van hengeredve a testtől. Nincsen szegénynek forrasztófüve, tudta pedig, hogy az használ.

    Szaladt erre, szaladt arra, látta egyszer, hogy jön egy kígyó nagy csomó forrasztófűvel a szájában:

    – Hej, te kígyó, adjál egy kis forrasztófüvet.

    – Dehogy adok – válaszolta a kígyó -, hét esztendeig kerestem, ott majd te is fogsz kapni.

    Megtapodta a róka a kígyónak a farkát, az pedig visszafordult nagy büszkén, hogy megmarja a rókát. Kifújta a forrasztófüvet a szájából, a róka felkapta, odaszaladt vele a királyúrfihoz. Szépen bedörzsölte a levágott nyakat mind a két oldalról, visszaillesztette.

    Hétszerte különbül állt, mint annak előtte! Most aztán a királyúrfi rögtön megébredt:

    – Jaj – azt mondta -, mennyire elaludtam! Te elaludtál örökre – azt mondta a róka -, ha én nem volnék, te aludnál, míg a világ s még két nap.

    Ugye, megmondtam, hogy a bátyáid megölnek, s elveszik a feleségedet. Látod, úgy is történt. Ezentúl vigyázz magadra, többet nem megyek veled, áldjon meg az Isten!

    Elbúcsúztak egymástól, a királyúrfi útnak eredt. Gondolta a róka magában: „ Mennyi jót tettem ezzel az emberrel, vajon meg tudná hálálni?” Fogta magát a róka, kerülőúton a királyúrfi elébe került, lefeküdt, tette magát, hogy meg van dögölve. Mikor odaérkezett a királyúrfi, látta, hogy egy róka az úton megdögölve fekszik.

    Egészen megesett a szíve:

    – Vajon nem az én rókám? Forgatta, nézegette, de hát kérem szépen, a róka mind egyforma, nem ismerte meg.

    Már azt gondolja magában, ha az, ha más, legalább rokona, a földszínen nem hagyja, mert vétkeznék. A királyúrfi a kardjával gödröt ásott, beletette a zsebkendőjét.

    Mikor akkora volt már a gödör, hogy a róka könnyen belefért, ráfektette a rókát, felül szintén betakarta a másik zsebkendőjével, puha muhart rakott rá.

    Már kezdte volna beföldelni, a róka csak kiszökött a lyukból:

    – Na, kedves királyúrfi, látom, hogy te is igaz voltál hozzám. Most már tényleg hagylak, többet egymást nem látjuk. Vigyázz magadra, áldjon meg az Isten!

    Azzal a róka eltűnt, akárcsak egy szellem. Hazaérkezett a királyúrfi az édesapjához, a kicsi madár még mindig a kebelében volt. Föltette az óra tetejébe.

    Elkezdett a madár gyönyörűen énekelni. Felugrott az öreg király, teljesen megfiatalodva:

    – Kedves fiam – azt mondta -, melyik hozta ezt a madarat?

    – Ezt, édesapám én hoztam – azt mondta a kisebbik. Elmondta, hogy hogy járt a bátyáival.

    Azt kérdezte az öreg király a kicsi királyúrfitól:

    – Hát mit kívánsz a két bátyádnak?

    – Megérdemelnék, hogy megölessem őket, de nem teszem.

    Felséges atyám, adjon nekik pénzt, amennyire szükségük van, adjon paripát, száműzze őket, boldoguljanak, ahogy tudnak. Itt nem akarom látni őket soha! A két királyúrfit kiűzték az országból, a kisebbik elvette feleségül a királykisasszonyt, még ma is élnek, ha meg nem haltak.

    Pin It on Pinterest