Egy magas domb tetején ült a hosszú fülű nyuszi.
– Unatkozom, rettentően unatkozom. -morogta magában.
Volt öt darab szép piros almája. Ide-oda gurítgatta őket.
– Akkor is unatkozom. -mondta hangosan.
-Én is ugyanezt mondom. – szólalt meg mellette egy hang.
Odakapta a fejét a nyuszi, hogy kié ez a kijelentés.
Sün malacka volt az.
-Szívesen játszom veled, de cserébe almát kérek. – ajánlkozott unalom űzőnek a kis süni.
– Nagyszerű! -ugrott fel tapsifüles barátunk. – Nagyszerű! Mind az öt almát neked adom, ha futásban le tudsz győzni.
– Futásban? – csodálkozott a sünike, s lehorgasztotta a fejét. – Oh, akkor én éhen maradok. Még reményem sincs, hogy enyém legyen ez a gyönyörű, mosolygós öt alma. De nem! Nem adom fel, többet ésszel, mint erővel! – ragyogott fel az arca, mert eszébe jutott egy jó gondolat.
– Igen futásban. – mondta gőgösen a nyúl. – Vagy te érsz be elsőnek a célba, s tiéd az alma, vagy én leszek az első, ami biztos is és akkor csak nagyokat nyelhetsz, de almát nem eszel.
– Egye fene, fussunk versenyt. – bólintott a sün malac. – Az győz, aki elsőnek ér le a domb aljára.
-Úgy, úgy. – egyezett bele a nyuszi.
A sün is és a nyúl is beálltak egy-egy barázdába.
– Rajt! – kiáltották egyszerre, s úsgyi nekilódultak.
Füleske akkora lendületet vett, hogy azon nyomban orra bukott. Alig tudott feltápászkodni. Szédelegve futott tovább.
Az okos süni összegömbölyödött, tüskéi puhán simultak testére, s szélsebesen gurult-gurult lefelé a lejtőn.
A nyuszi még fele úton sem volt, amikor meghallotta süni hangját:
-Lent vagyok, győztem!
Csodálkozva nézett rá nyúl koma, de el kellett ismernie, hogy a kis sün legyőzte őt.
– Te lettél az első, te nyertél, tied mind az öt almám. – s odaadta a győztesnek az almát, aki jóízűen falatozni kezdte a megérdemelt jutalmat.
– Máskor is szívesen játszom veled, ha unatkozol. – mondta a még mindig csodálkozó Füleskének.