Volt egy szabadságos katona, aki hazafelé tartott. Öreg este volt, mikor egy falun haladt keresztül. Szállást, szeretett volna kérni, de már mindenütt aludtak, sötétlettek az ablakok. Végre a falu végén megpillantott egy kis világosságot, odasietett hát, ahová az irányította.
Bekopogtatott.
Mindjárt egy tüzes szemű menyecske toppant elébe.
– Jó estét.
– Magának is, vitéz uram. Mi járatban van?
– Szállást kérek.
– Kerüjön beljebb, vitéz uram, úgyis egyedül vagyok. A korhely uram most is züllik valahol, egy hét is beletelhet, hogy hazavergődik.
Örült a katona. Hamar kapott finom vacsorát, puha ágyat, de egyebet is. A menyecske csakhamar melléhúzódott, eljátszogattak egy jó darabig.
Reggel megköszönte a katona a szállást, szedelőzködni kezdett, de a menyecske nem hagyta.
– Hohó, vitéz úr, legalább három napot tartson ki nálam, van elég pénzem az almáriumban, adok magának is belőle.
-Hogyne maradnék, ha ilyen szép asszony mellett maradhatok.
Kapott pénzt, azátn elballagott a kocsmába, hogy lehajt valamit egy kis erősítőnek. Nem sokáig mulatgatot magában, mert hozzákeveredett a menyecske ura, összetársultak. Néhány koccintás után úgy elbeszélgettek, mintha régi cimborák lettek volna.
Egyszer azt mondja neki az ember.
– De jó kedve van, vitéz úr.
– Hogyne volna. Szabadságon vagyok. Itt a faluban meg olyan szállásra akadtam, hogy megnyalhatom mind a tíz ujjam utána.
Tüzes menyecske adott ágyat, de még mellém is bújt. No, de elégedett lehetett velem, mert három napig nem akar elengedni magától, még pénzt is adott, csak hogy maradjak.
Szöget ütött az ember fejében a dolog.
– Hátha az én asszonyom volt.
Hangosan meg azt mondta:
– Elmegy-e még estére?
– Hogyne mennék.
– No – gondolta az ember -, majd utánad lopakodok, rajtavesztél.
Úgy is volt. Késő este alighogy a katona lefeküdt a menyecskével, hozzáfogott a nagy játékhoz, máris zörgették az ajtót.
– Nyisd ki asszony az ajtót, mert betöröm.
– Nyitom, édes emberem, hogyne nyitnám.
Közben meg azon gondolkodott, hová bújtatná a katonát. No, akkor lúgozta a ruhát, eszébe jutott a lúgzódézsa.
Szedett ki a ruhából, belekuporgatta abba, ráterítette a hamushamvast a fejére. Beengedte aztán az emberét.
– Te asszony, itt valami katona van.
– Hogy volna itt katona?
– Annak itt kell lenni.
– Bolondokat beszélsz, semmiféle katonáról nem tudok
Az ember összevissza túrta a házat, mindent felforgatott, csak éppen a lúgzódézsára nem gondolt. Azt mondja:
– Becsapott engem a cimborám a kocsmában, mégiscsak tisztességes asszony az én feleségem.
Azzal visszament muladérozni. A katona meg előkerekedett a kádból, eljátszogatott az asszonnyal reggelig.
Napközben a katona is elballagott a kocsmába, mert megint kapott az asszonytól pénzt. Ment hozzá az ember.
– No, komám, sikerült-e az este valami?
– Sikerült, de csepp híján majd rajtavesztettem.
– Hogyhogy?
– Jött az ura. Mindent összevissza túrt, csak a lúgzódézsába nem nézett, én pedig ott kuporodtam.
Hőj, vakarta a fejét az ember, tényleg csak ott nem nézte.
– Elmegy-e még estére?
– Hogyne mennék ilyen jó helyre.
– No – gondolta az ember -, majd ott kaplak!
Késő este hazavergődött az ember, zörgette az ajtót.
– Asszony, nyisd ki az ajtót, mert betöröm!
– Nyitom, nyitom, de hadd öltözzek fel, hadd kapjak magamra valamit.
Közben azon settenkedett, hova bujtassa a katonát. Eszébe jutott a különös szentkép, amit az anyjától örökölt.
Szekrényforma volt, ha kulccsal felhúzták, énekelt, imátkozott. Oda bújtatta a katonát.
De az embere már fejszével csörtetett feléje, csavargatta az asszony haját a kezére.
– Nem kegyelmezek, te föld szégyene! Majd előjön a katona, ha akar, mert levágom a nyakadat!
Húzta a küszöbre, de mikor felemelte a baltát, megszólalt a szentkép:
– Ember, ne bántsd azt az ártatlan asszonyt!
Hû, de megállt a balta az ember kezében, mindjárt térdre esett, imátkozott.
Két apáca éppen arra járt, szállást kértek éjszakára. Az ember elmondta nekik, milyen csoda esett náluk. Rezsketett a keze, remegett a hangja, úgy beszélt a képről.
– Ha ilyen csodálatos a kép, akkor a zárdában a helye.
Hamar szekeret szereztek, felpakolták a képet a katonával együtt. Még alig hajnalodott, máris a zádában voltak, a képet meg a fal mellé tették valami fő helyre.
A katona meg mihelyt magára maradt, kiosont a képből. Meglátott egy felesleges apácaruhát, rögtön magára húzta. Ahogy végzett, éppen arra jött a fõnöknő, hajnali imára ébresztgette az apácákat. A katona illően köszöntötte:
– Dicsértessen a Jézus Krisztus. Kedves testvérem, erre a vidékre kerültem, fogadjanak be engem magukhoz!
– Ha olyan nagy a hajlandóságod, jöhetsz, kedves testvérem. De egy a baj, tizenkét ágyunk van, és mind a tizenkettőre van apáca. Majd sorral hálsz velük, míg ágyat szerzek: egyik éjjel az egyikkel, másik éjjel a másikkal.
A katona örömében talán táncra is perdült volna, de türtőztette magát.
– Elviselem ezt a terhet, kedves testvérem, csak velet maradhassak.
Annyira eljátszogatott õ aztán éjszakánként, hogy mind a tizenkét apáca teherbe esett. Gyanús lett a dolog a főnökasszonynak.
– Hogy lehet az, hogy a koszt éppen olyan, mint régebben, mégis kerekednek a testvérek?
Elrendelte, hogy másnap reggel vizsgálatot tart, nyolc órakor álljon mindenki sort a folyosón szűzanyameztelen.
Úgy is volt, reggel kezdődött a vizsgálódás. Tapogatta a kerek hasakat.
– Hű, hű, hű! – hümmögött mindegyiknél.
A sor végén a katonához jutott!
– Hűűűűűűűűűűűűűűűűű!
Meglepetésében elájult.
A katona meg szűzanyameztelen kiugrott az ablakon, és úgy elszaladt, hogy többet senki sem látta. Ha akatona el nem szaladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
