Három gyerek azon tanakodott, hogy mivel lepje meg édesanyját a nevenapján.

– Virágot kellene hozni – mondta az egyik.

– De honnan? – kérdezte a másik. Józsika mindjárt készen volt a feleletttel:

– Felülök a lovamra, elvágtatok a tündérek kertjébe, és szedek ott anyámnak szép bokrétát.

– Csakhogy a tündérek kertjébe nem juthatsz be – állította Sárika nénje.

– Miért nem?

– Mert a kapujában ül a hétfejű sárkány.

Józsika nagyon csodálkozott, hogy Sári ezt akadálynak tartja.

– Sebaj! – kiáltotta. – Hát levágom a kardommal mind a hét fejét, s megvan!

– Hja, ha te olyan nagy vitéz vagy, hát csak ülj a lovadra, s vágtass r tündérek kertjébe. Hát te, Aranka, mit művelsz?

A kisleány azt felelte:

– A kocsiba ülök, és elhajtatok a király kertjébe.

– Minek?

– Ott szedek bokrétát anyámnak.

– Jaj, de egy hegyes bajszú, haragos bácsi áll a király kertje kapujában! Aki be akar menni, azt keresztüldöfi a bajuszával.

– Majd szépen megkérem a katona bácsit, hogy bocsásson be. De olyan szépen kérem, mint apát, amikor cukorra fáj a fogam.

Sárika nevetett.

– Ha te úgy le tudod venni a lábáról a katona bácsit is, mint apát, hát akkor hajtass a király kertjébe.

– Hát te honnan fogsz virágot hozni? – kérdezte Józsika és Aranka Sáritól.

– Énnekem nincs paripám, hogy elvigyen a tündérek kertjébe, nincs kocsim, hogy elhajtassak a király kertjébe, hát csak a magam lábán elbal­lagok a kertészhez, s onnan hozok virágot.

– Onnan is lehet hozni – mondta Józsika -, ha nem is olyan szépet, mint a tündérek kertjéből.

– Vagy a király kertjéből – tette hozzá Aranka.

Felpattant hát Józsika a lovára, megsarkantyúzta, és ezt kiáltozta:

– Nyargaljunk, lovacskám, egyenesen a tündérek kertjébe! Nyargalt a paripa. Fölágaskodott a két első lábával, kirúgott a két

hátsó lábával, de ami a haladást illeti, hát negyedóra múlva is csak azon a helyen volt, amelyen akkor állt, mikor Józsi a hátára ült.

Aranka is beült a kocsiba, mely elé egy nagy fülű csacsi volt fogva:

– Vágtassunk, csacsi, a király kertjébe!

De bizony csak nem mozdult el helyéből, pedig Aranka az ostorral is megcsípdeste.

– így sohase jutunk a tündérek kertjébe! – aggódott Józsi.

„A király kertjének még a tájékát se látjuk!” – gondolta leverten Aranka.

Bezzel eljutott Sárika a kertészhez, pedig csak gyalogszerrel ment. Vett is szép cserepes virágot, sőt köttetett egy-egy bokrétát a testvérei­nek is.

Mikor hazatért, Józsit és Arankát nagyon elkeseredetten találta.

– Lusta a lovam, nem akar a tündérek kertjébe nyargalni – panaszko­dott Józsi.

– Csökönyös a csacsi, nem akar a helyéből kimozdulni – újságolta búsan Aranka.

– No, majd mindjárt megindítom én őket! – mondotta Sári. Ezzel elkiáltotta magát:

– Hipp, hopp! Nyargalj, Józsika lova! Vágtass, Aranka csacsija! Hipp, hopp! Már meg is érkeztek. Itt a bokréta a tündérek kertjéből, itt a másik a király kertjéből.

Ezzel átadta meglepett testvéreinek a bokrétákat.

Bezzeg vígan sarkantyúzta most már a hintalovat Józsika, Aranka pe­dig cukorral kínálta a csacsit.

De hát, már be kell menni anyához. A gyermekek boldogan, szívdo­bogva közeledtek ahhoz a szobához, melyben anya tartózkodott. Ki mondja el először a köszöntőt?

Javában tanakodtak ezen, mikor Józsika egyszerre berohant a szobá­ba, felugrott a zsámolyra, és forrón megcsókolta anyát.

Ez volt a legszebb köszöntő, még a tündérek bokrétájánál is szebb volt.

De azért verset is mondott mind a három, mikor átadta a virágot. Szólott a furulyás kisfiú:

– Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy megszólaltassam a né­ma furulyát.

– Jöjj hát – mondta a két manó. Kétoldalt közrefogták, s vitték a ma­nókirály tróntermébe. Amerre mentek, csengettyűk szólottak: itt a csoda­tevő furulyás.

A manókirály trónterme csupa arany volt, kárpitja csupa fekete; tal­pig feketében ült a trónján a manókirály, talpig feketében sírt, sírt a fekete hajú királykisasszony.

Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:

– Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy dalt varázsoljak a néma furulyából.

Felelt a manókirály:

– Vedd hát a furulyát! De jól vigyázz, ha szavad hazug, fejed lesz az ára! Ajkához emelte a kisfiú a csacsogó furulyát. Hát ím: megszólalt

csodahangon, és csodadalt csattogott. Felujjongott a fekete hajú király­kisasszony, lehullott a falról a fekete kárpit. Fekete köntösét bíborpa­lásttal cserélte fel a csúcsos fejű manókirály, és így szólott a furulyás kisfiúhoz:

– Csodatevő vagy valóban: kincsem, aranyam téged vár. Szólt a furulyás kisfiú:

– Kincs és arany nem kell nékem, szépen szóló furulyám sok drága­kőnél többet ér.

Mondotta a manókirály:

– Legyen a tied fél országom, s vele szép leányom keze. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:

– Nem kell a te birodalmad, csúcsos fejű manókirály – van énnékem királyságom: ameddig az ég a földet éri.

– Vidd hát szépséges leányom – mondotta a manókirály. – Égig érő országodban ültesd királynői trónra.

Felelt a furulyás kisfiú:

– Nem kell nekem a te leányod, csúcsos fejű manókirály. Van énné­kem menyasszonyom: haja fénylőbb az aranynál, szeme tündöklőbb a gyémántnál, szépen szóló furulyámmal őhozzá sietek én.

Haragra gerjedt erre a csúcsos fejű manókirály, intett a két manónak: bilincset tegyenek kezére-lábára a furulyás kisfiúnak. Mikor rátették a lá­bára a bilincset, a kisfiú ajkához emelte a csacsogó furulyát, és ahogy játszani kezdett: lehanyatlott a két manó karja. Ahogy játszott tovább, egy­szerre ott termett száz kicsi egér, lerágták a fiú lábáról a bilincset, hátukra kapták, vitték, vitték, vitték álomnál sebesebben. A kisfiú behunyta a sze­mét, hogy el ne szédüljön. Mikor újra kinyitotta, kint állott a dombol­dalon, a száz kicsi egér pedig nem volt sehol. A száz kicsi egér helyet: azonban ott állott egy kisleány, szőke haja fénylőbb az aranynál, fekete szeme tündöklőbb a gyémántnál, hosszú selyemszempillája akár egy királykisasszonyé. Ajkához emelte a szépen szóló furulyát, s gyönyörű, csi­lingelő hangokat csalt ki belőle, nem volt néma a csacsogó furulya. Kér­dezte a furulyás kisfiú:

– Ki vagy te, mondd, gyémántszemű kisleány? Felelt a kislány:

– Én vagyok a gyémántszemű kisegér. Száz esztendőre egérré vará­zsolt a manókirály; a száz esztendő ma letelt.

Kérdezte a furulyás kisfiú:

– Asszonyom leszel-e? Felelt a leányka:

– Az leszek.

Meg is tartották az esküvőt. Egy év múlva gyémántszemű kislányuk született. Két év múlva egy okos tekintetű kisfiúk.

Anyjuk elringatta, apjuk pedig mesét mondott nekik a gyémántsze­mű kisegérről meg a szépen szóló furulyáról.