Jékely Zoltán: A kiváncsi Nyuszi-Muszi

A kiváncsi Nyuszi-Muszi
Kattints a post értékeléséhez!
[Összesen: 5 Átlag: 4]

Nyuszi-Muszi alig volt néhány hetes, s máris nagyon szeretett kérdezősködni.

– Miért lakunk a mezőn? – szerette volna tudni. – És miért éppen ebben a lyukban? Miért van ilyen furcsa farkincám? – kérdezgette lépten-nyomon.

– Egyszer még elvisz a kíváncsiság! – figyelmeztette az apja.

S testvérei megtoldották: de el ám!

Egy reggel Nyúl apó így szólt:

– Ma ne bújj ki a lyukból, fiacskám. Emberek járkálnak odakint.

– Mik azok az emberek? – kérdezte Nyuszi- Muszi.

Kidugta az orrát, kukucskált. De abban a pillanatban különös szorítást érzett: valaki megragadta a fülénél fogva, s felemelte a levegőbe.

– Remek ajándék a fiacskámnak! – örvendezett az ember. Nyuszi- Muszit betette a zsebébe, s boldogan indult vele az autóbusz felé.

A zsebben nagyon sötét volt, s Nyuszi- Muszi most már nagyon bánta, hogy a lyukból embert látni kidugta a fejét. De a kíváncsiskodás most sem hagyta nyugton.

„Mi történik most velem?” – kérdezgette folyton magában.

Az ember meg felszállt egy autóbuszra, s nemsokára haza is érkezett. Hipp-hopp felszaladt a lépcsőn, s egyszer csak ott állt a fia előtt.

– Hoztam neked valamit – mondta a kisfiúnak, aki ott ült a földön.

Mikor Nyuszi- Muszit letette elébe, a fiúcska nagy szemet meresztett, s azt kérdezte:

– Szól, ha megnyomom? – s mindjárt alaposan meg is nyomkodta Nyuszi- Muszi hasát.

Se Nyuszi- Muszi kiugrott a kezéből, s usgyi, a nyitott ajtón át be a fáskamrába! A fáskamra sarkában talált egy lyukat, s oda gyorsan beugrott. Ment, ment, egyre beljebb, be a sötétbe, míg végre biztonságban érezte magát. De kíváncsisága most sem hagyta nyugodni, s ezt kérdezte magától:”Vajon ki lakott ebben a lyukban azelőtt?”

Az ember utána szaladt, s éppen akkor ért a fáskamrába, mikor Nyuszi- Muszi fehér farkincája eltűnt a lyukban. Megállt a lyuk előtt, találgatta magában, milyen mély ez a lyuk, s hogyan tudná onnan kicsalogatni a nyuszit.

– Megvan! – szólt végre. – Káposztalevelet hozok, s odateszem a lyuk elé.

Kiment a kertbe, s nemsokára friss káposztalevéllel tért vissza.

Nyuszi- Muszi ez alatt egyre beljebb kotorta magát a lyukban, s igen jól érezte magát. Egyszer csak ínycsiklandozó illat csapta meg az orrát, s a gyomra is megkordult. Elindult a szag után, ment, ment, egyre kijjebb, s már ott is volt a lyuk nyílásánál. Olyan mohón esett neki a káposztalevélnek, s olyan csúnyán habzsolt, hogy a mamája bizony kétségbeesett volna, ha látja. Éppen befejezte a lakmározást, s törölgette bajszát, mikor hirtelen fény csapott be az ajtónyíláson.

– Jaj nekem! – rettent meg Nyuszi- Muszi, és gyorsan beugrott a lyukba.

Nyuszi- Muszi villámgyorsan kúszott befelé, s mikor már jó mélyen volt, azt gondolta magában: „Többé ki sem bújok innen!”

Az éjszakát benn töltötte, jó meleg vackot csinált magának, de reggelre megint megkordult a gyomra.

Akkor meg ezt gondolta: „Éhen pusztulok. Mégis megnézem inkább, maradt-e még valami a káposztalevélből.”

Azzal kidugta a fejét, meglátta a káposztalevelet, s már éppen utána kapott, mikor észrevette az embert. Ijedtében visszaugrott a lyukba.

– Megint éhesen maradtam – mondta bosszankodva, s jó mélyen bemászott az odúba. Most bezzeg ismét fogadkozott, hogy soha többé ki nem dugja az orrát onnan.

De az ember okosabb volt. Ismerte ő a kis nyuszikat. A káposztalevelet most nem a lyuk elé tette, hanem a fáskamra küszöbére. És leste a nyulat.

Nyuszi- Muszi gyomra akkorát kordult reggel felé, hogy csak úgy visszhangzott belé a fáskamra.

„Lesz, ami lesz – gondolta megint -, mégsem halhatok itt éhen.”

S azzal elszántan előbújt a lyukból. Körülnézett. Hát a szép káposztalevél ott mosolygott a küszöbön. Nyuszi- Muszi ugrott egyet, ugrott kettőt, a küszöböm termett, s nagy éhesen nekiesett a zsenge káposztalevélnek.

Az ember ott leskelődött a kulcslyuknál.

„Most megfogom” – gondolta magában, s kinyitotta az ajtót.

De Nyuszi- Muszi abban a pillanatban otthagyta a káposztalevelet, s az ember lába között kiugrott a kertbe, onnan ki az utcára, s futott, futott, ahogy bírta. Most már tudta, hova juttatta őt a kíváncsisága. Keservesen kezdett sírni a mamája után.

Az ember éppen akkor ért oda. De már a rendőr is észrevette a kis riadt jószágot. Nyuszi- Muszi tettette magát, hogy nincs is ott, picire összezsugorodott, de az ember csak felvette, hiába kapálózott a kezében.

– A mezőről hoztam a kisfiamnak – magyarázta a rendőrnek -, de szegényke nagyon vad, nem akarom tovább kínozni. Inkább visszaviszem.

S Nyuszi- Muszi újra bekerült az ember sötét zsebébe. Megint utazhatott az autóbuszon jó darabig, míg végre le nem tették a zöld fűre, ott a mezőn.

Nyuszi-Muszi nagyot bukfencezett örömében, s rohant, egyenesen haza.

– No, te buksi! – kiáltott az apja. – Nem megmondtam, hogy elvisz a kíváncsiság?! – Nem tudom ki vitt el, lehet, hogy Kíváncsiság a neve, de annyi biztos, hogy szörnyű sötét volt a zsebében – mondta megnyugodva Nyuszi- Muszi.

(Angol mese nyomán)