Hol volt, hol nem volt, Dorogon túl volt. Ürögön innen volt, volt egyszer Iregen egy bíró, annak volt egy kisfia meg egy kis kakasa. Hát ahogy a kis kakas egyszer a szemétdombon kipérgél-kapirgál, talál egy fületlen gombot. Nosza, felugrik vele az ól tetejére, s elrikkantja magát hét határ hallatára:
– Kukurikú, Kelemen! Mit leltem a szemeten!
Az iregi bíró fia, Kelemen, kis kakashoz odaugrik sebesen.
– Nézem csak, kis kakas, mid van neked? – kérdezi tőle.
– Nem tudom, micsoda, nem is adom oda — feleselt a kis kakas, s nagy hirtelen beugrott a sövény közé. De Kelemen is utána eredt ám, s az iregi bíró fia úgy megbúbolta az iregi bíró kakasát, hogy biz az szegény feje egyszeribe eleresztette a fületlen gombot.
– Kukurikú, Kelemen, ezt már el nem szenvedem; megbántottad a kis kakast, majd megbánod még te azt! – sivalkodott a kis kakas, s egyszeribe összetrombitálta a kakasülőről a falu kakasait:
Hej, iregi kakasok,
gyorsan ide szálljatok!
Egy kukurintásnyi idő se telt bele, már akkor mind ott voltak az iregi kakasok. Öregbíró kakasa, kisbíró kakasa, kántorék kakasa, harangozó kakasa – több kakas nem volt Iregen.
Mit tanácskoztak, mint nem, azt csak az a szemfüles cserebogár tudná megmondani, amelyik éppen a fejük fölött repült el, ha az iregi bíró kakasa nagy elkeseredésében be nem kapta volna a cserebogarat. Elég az hozzá, hogy egy nagy fejű veréb az eperfaágról odacsiripelt a kakasgyűlésnek:
– Hej, iregi kakasok, mi újság van nálatok?
– Kerek fejű Kelemen, bosszút állunk Iregen! – felelték a kakasok.
– Hosszú taraj, rövid ész! – csúfolódott a veréb.
– Bizony, a fele se tréfa ennek! – meresztették a tarajukat az iregi kakasok. – Nem kel föl többet a nap Iregen, mert nem kukorékolunk neki.
– Az iregi kakasok rettenetes okosok! – nevetett a veréb, továbbröppenve egy házzal. A kakasok pedig nem mentek aludni, hanem keményen megrázták egymásnak a taraját.
– Kakas tesz fogadást, huncut, ki nem állja! – annyit jelent ez kakasnyelven. No pedig még javában húzták a bőrt a fagyon az iregiek, mikor a kántorék kakasa már elrikkantotta magát:
– Kukurikú, virradóra, éjfél után három óra!
Nosza, egyszerre talpon volt az egész Ireg, s mérgében majd lenyelte a fejét az iregi kántor kakasának.
– Hát ez a kakasbecsület? – verte össze a sarkantyúját mérgében. – Ki a faluból a kántorék kakasával!
Három kis kakas úgy kimarta maga közül a negyediket, hogy az meg se állt addig, ameddig az iregi torony ellátszott. Akik pedig otthon maradtak, azok még jobban megfogadták, hogy nem hallatszik többé kakasszó Iregen. Ne tudja a hajnal, mikor kell neki hasadni.
Hát, uramfia, a fél szeme még csukva volt a harangozó kakasának másnap, mikor már rágyújtott a nótára:
– Kukurikú, emberek, hajnallik már, keljetek!
Az lett biz ebből, hogy a harangozó kakasát is kiüldözték Iregről mint az igaz ügy árulóját. Majd azok mutatják meg, ki az igazi kakas, akik otthon maradtak: kisbíró kakasa, öregbíró kakasa. Kisbíró kakasa állta is a fogadását másnap hajnalig, hanem már akkor nem bírt magával:
– Kukurikú, kelj, kelj, piros hajnal, serkenj!
Nem is kellett egyéb a hajnalnak, egyszerre feltolta piros ábrázatát az ég alján.
– Jaj, mit tettem, jaj, mit tettem! – sipított a kisbíró kakasa, s úgy világnak ment bújában, hogy még tán ma se állt meg.
Nem maradt már egyéb kakas Iregen, csak az öregbíró kakasa. Le se merte hunyni a szemét egész éjszaka, nehogy álmában elkukurintsa magát valahogy.
„Jaj neked, Kelemen – gondolta magában-megfizetsz a füleden gombért! Jaj, neked, Ireg, sose látod többet a szép piros hajnalt, nem lesz, aki felköltse!”
Néz, néz a sötétségbe az iregi bíró kakasa; hát egyszer csak megpirul az ég alja, s fölmosolyog rajta a szép piros hajnal. Mosolyog, mosolyog, egyre jobban mosolyog, szinte csúfolódik is:
– Tudom ám én az időt kakasszó nélkül is!
– Kukurikú, ilyen szégyen engem többet sose érjen! – rikkantotta el magát az utolsó iregi kakas, s úgy ugrott le a padlás szájából, hogy menten kitörte a nyakát.
Azóta Iregen nincsen kakas, s az iregi gyerekek nem ehetnek kakastejes kenyeret.