Skip to content

A kőleves (székely népmese)

    A kőleves

    Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény, háborúból hazatérő katona. Ment egyik faluból ki, a másikba be, rongyosan szegény s éhesen. De bizony nem kínálták meg sehol egy falás kenyérrel vagy egy kicsi meleg levessel. Bekérezett egyik házhoz is, a másik házhoz is.

    Itt reá uszították a kutyát, ott meg olyan szegénynek tették magukat, hogy semmijük sincs. Hát, így ahogy menegetett, elhatározta magában, hogy megálljatok, a következő háznál, legyen az bárkié is, ott én főzök levest. Fel is vett a kapuból egy követ, s bement a legelső házhoz.

    Éppen egy öregasszonyé volt.

    – Jó napot, öreganyám!

    – Adjon isten, vitéz uram!

    – Hát, hogy s mint szolgál az egészsége?

    – Szolgál, ahogy szolgál, hát vitéz uramnak hogy szolgál?

    – Nekem is szolgál valahogy, csak éhes vagyok, ennék valamit, ha volna, ha adna szívesen.

    – Jaj, lelkem, vitéz uram, adnék én, ha volna. De én is olyan szegény vagyok, mint a templom egere. Semmim sincs, tiszta üres a kamarám, padlásom, mindenem.

    – Hát – azt mondja a katona – én nem vagyok annyira szegény, nekem van itt a zsebemben, né, egy jókora kő. Ebből én tudnék levest főzni, csak kéne egy üstöcske vagy fazék, amiben megfőzzem.

    – Hát azt éppen adhatok, mert fazekam van elég – nyugodott meg az öregasszony, csak nincs, amit beletegyek.

    Na, megmosta a katona a követ szépen, beletette a fazékba. Tüzet rakott az öregasszony. Vizet töltött a katona a kőre, s odatette főni. Egy jó hosszú fakanállal megkevergette. Leste az öregasszony. A katona még meg is kóstolta.

    – Hát jónak jó – csettintett a nyelvével-, de ha egy kicsi só volna benne, akkor még jobb lenne.

    – Hozok én sót, van nekem!

    Beletette a katona a sót, megkevergeti, s azt mondja:

    – Tudja, ha lenne egy kanálka zsírja, akkor aztán igazán jó lenne.

    – Van nekem az is, hozok én! – dicsekedett az öregasszony. Hozott egy kanál zsírt, azt is beleeresztették oda a fazékba. Kevergeti a katona, kóstolja, lesi az öregasszonyt.

    Azt mondja megint a katona:

    – Hát tudja-e, szoktam én kőleveskét főzni, de abban még kolbász is volt. Hogy az milyen jóízű!

    – Van nekem kolbászom is – ajánlotta az öregasszony -, hozok én egy darabot a kamarából.

    – Hozzon akkor két darabot, öreganyám, nekem is kell egy darab s magának is – szólt utána a katona.

    – Hozok, hozok! – Hozott az öregasszony két darab kolbászt.

    A katona beleeresztette azt is a fazékba. Kevergeti, kóstolja.

    – Tudja-e, ha van egypár szem pityókája, krumplija, azt meghántanánk, s ide beleaprítanánk, s még ha zöldségje is volna, az megadná a módját egészen.

    – Van nekem az is- húzta ki magát büszkén az öregasszony -, hozok én azt is. Hamar hozott egy kis sárgarépát, petrezselymet, pityókát, megtisztították s beletették a levesbe. Kevergeti a katona, ízleli, s odanyújtja a kanalat az öregasszonynak.

    – Kóstolja csak meg, most be jó! Megkóstolja az öregasszony, s igen nyalja a szája szélét.

    – Jaj, hát sohase hittem volna, hogy a kőből ilyen jó levest lehessen főzni.

    Még hagyták egy kicsit rotyogni, aztán megszólalt megint a katona:

    – Egypár szem rizskása is jó lenne, de ugye, az nincsen?

    – Van nekem az is – tüsténkedett az öregasszony. Hamar még egypár szem rizst is beleszórtak, s akkor megsimította elégedetten a hasát a katona.

    – Ez most már éppen olyan, amilyenre én szoktam főzni! Megvárták, hogy megfőjön. Kitöltött a katona egy nagy tányérral magának s eggyel az öregasszonynak, s jóízűen bekanalazták. Az öregasszony nem győzött csodálkozni, hogy lehet kőből ilyen jó levest főzni.

    Mikor aztán jóllaktak, odafordult a katonához.

    –  Mondja, vitéz uram, nem adná el ezt a követ? Sokszor az sincs, amit főzzek, s ebből én milyen jó levest tudnék kotyvasztani.

    – Dehogynem! – vágta rá rögtön a katona. Elmosolyodott a bajusza alatt.

    Száz forintért bizony odaadom. Az öregasszony hamar odaadta a száz forintot, s a levesből, ami megmaradt kő, egy tiszta törlőruhába belegöngyölte, s félretette, hogy neki legyen, mikor levest akar főzni.

    A katona a száz forinttal a zsebében nagy gyorsan elbúcsúzott, nehogy az öregasszony meggondolja magát, s visszakérje. Most, hogy jóllakott, s volt száz forintja, vígan rótta az utat estig, amíg nem talált megint egy másik öregasszonyt, aki nem tudta, hogy kell főzni a kőlevest.

    Ott aztán újból jóllakott. Hogy milyen levest tudott főzni a szegény öregasszony abból a kőből, azt én nem tudom. Ezt a mesét Kalári néni mondta el nekem. Lehet, hogy kipróbálták, mikor még szegények voltak Bukovinában.

    Pin It on Pinterest