Skip to content

Jókai Mór: A koldus veréb

    A koldus veréb

    Egyszer a budai hegyek közé menve, valami pákosz siheder elém áll egy madárral, mégpedig verébbel, hogy vegyem meg. Olyan nagyon kérte, hogy vegyem meg, hiszen csak egy krajcár kell érte. Hogy lehetne egy verébért többet kérni egy krajcárnál?

    Nekem ugyan a világon akármire másra volt szükségem, csak verébre nem, hanem azt gondoltam, hogy ennek a fiúnak nagyon kell ez a krajcár, ennek a verébnek pedig nagyon kellene a szabadság, hát csak megvettem a jámbort.

    De az csak nem repült sehova, a jámbor, hanem ült a tenyeremen nagy gubbasztva, felborzolt tollakkal, s csak a fejét emelgette felém.

    Közelebbről nézve észrevettem aztán, hogy a kis madárnak az egyik lába eltörött, hihetőleg a tőrben vergődése közben, s csak a bőrfoszlánynál fogva függ.

    Már ezen majd segítünk, mondám a jámbor szenvedőnek, s elővéve oltókésemet, szépen lemetszém vele az összezúzott csontot.

    Én bizony szívesen beojtottam volna szegénynek mindjárt a másik lábát is, de ámbár ojtott lábú emberektől már hallottam, ojtott lábú madarakat nem ismerek; s ehelyett zsebemben hordott viasszal és gyolcsszatyinggal mint afféle kertészember lekötözém az amputált lábat. Nem tudom, helyesen cselekedtem-e, mert sebész nem vagyok.

    – Látod, verebecske – mondám -, ez rád nézve nem hiba, hogy most már csak egy lábad van, két lábbal is csak egyet szoktál lépni, ez tehát nálad nem tesz különbséget. Most már repülj isten hírével!

    Szót is fogadott, s láttam, hogy felszállt egy fára, s meg tudott biz az állni egy lábon.

    Hetek is elmúltak azután, amidőn egy délben családommal a szabadban reggelizve, egyszer csak egy fakó veréb odareppen elénk, s a legotthonosabb barátsággal kezdi magát bemutatni. Előbb csak ott figyfirikel a parkban, köszörüli az orrát a földhöz, ami sajátságos tisztelgési forma lehet a verébnemzetnél, azután mind közelebb jön, a fejét, farkát billegetve, mórikál, mint valami jó ismerős.

    – Nézd – mondja a feleségem -, ennek a madárnak csak egy lába van.

    Valóban, az én sánta madaram volt az. Honnan tudta meg, hogy én hol lakom? Hogy tudott utánam jönni? Micsoda ösztön vagy észjárás súgta meg neki, hogy ez az ember, aki engem nem evett meg, mikor foglya voltam, bizonyosan ennem is ezentúl?  Elég az hozzá, hogy attól fogva minden reggel, délben és uzsonnakor megjelent az én koldus verebem az asztalnál.

    Odalippegett szép alázatosan csiripelve, mintha mondaná: „Adjanak ennek a szegény koldusnak, az isten nevében, valami kis morzsát; egy kezem, egy lábam elvesztettem a lépvesszőn, odahaza is két neveletlen árvám éhezik, az apjukat levágta az ölyv, a gonosz ellenség, ne sajnáljanak egy falat kenyeret a szegény koldustól.”

    Nyár vége felé szavainak bizonyságául el is hozta magával két felnőtt fiacskáját. A két nagy fejű, sárga szájú kamaszt odaállította a rozsnövény mellé. Maga pedig odajött őket bemutatni és kérni számukra jövendőbeli pártolásunkat.

    Azután felszedegette a neki hányt kenyérdarabkákat, s visszament hozzájuk, felosztotta az alamizsnát közöttünk anyailag, s csiripelt hozzájuk erősen: „Látjátok, ti kamaszok, idestova magatok szárnyára fogtok kelni. Hát azután csak ide jöjjetek ti is. Itt ti is kaptok morzsalékot, itt nincsen se macska, se lépvessző, sem verébfogó vas.

    De azután szépen viseljétek, magatokat, gyalázatot ne hozzatok a fejemre. A fáról nem szabad leenni a gyümölcsöt, hanem kéztől kell várni. Köszönjetek szépen!” Nem is bántottak a verebek az én kertemben semmi gyümölcsöt. Ennek egyik oka különben az is lehet, hogy még eddig egy szem gyümölcs sem termett.

    Pin It on Pinterest