Skip to content

Móra Ferenc: A király kenyere

    A király kenyere

    Hol volt, hol nem volt, Nekeresden túl volt, Nevesincsen innen volt, az egyszeri királynak csak egyetlen foga volt, az is beletörött a beletlen kenyere keletlen hajába.

    -Hej, mákos teringette, mézes borogatta – ütött az asztalra, az egyszeri király -, micsoda király vagyok én, hogy még béle sincs a kenyeremnek! Hozzatok hamar a péktől egy kalácscipó! Béle foszlós legyen, haja, mint a selyem!

    Gyémántos főudvarmester oldalba könyökölte a rubintos főkamarást, rubintos főkamarás az aranyos főajtónállót, aranyos főajtónálló az ezüstös főszakácsot, az ezüstös főszakács a vászonkötős kis kuktát, vászonkötős kis kukta a tenyerébe szedte a lábát. Gyíknak ment el, csigabigának jött vissza.

    -Van már kis szék, csak lába kék, uram király, tisztel a pék. Vékával méri becsületed, mogyoróhéjjal a hiteled. Annyi már nála az adósságunk, hogy a harmadik szomszéd ajtaját is mind telekrétázta vele.

    -Hej, kécskei kecske, csókai csóka! – fohászkodta el magát az egyszeri király.

    -Micsoda király vagyok én, hogy még a pék se ád hitelbe! Hamar vigyetek neki egy erszény aranyat a ládafiából! Száz aranypengőt, ragyogót, csengőt!

    Főudvarmester oldalba könyökölte a főkamarást, főkamarás a főajtónállót, főajtónálló a főkincstárost, főkincstáros elment, mint a sólyommadár, visszajött, mint az ólommadár.

    -A fejemnek grácia, üres a ládafia. Nagy pénznek kis helye: csak azzal van tele.

    -Hej, túrótlan rétes, almátlan béles! – keseredett el az egyszeri király. – Száz palotámban ezer terem, s nincs egy betevő falat kenyerem. Ezer szolgámon arany a ruha, csupán énrajtam rongyos a suba! Tenger jobbágyom, özön az adó, s nem marad belőle se író, se savó! Kis balta nagy foka: mi ennek az oka?

    Egyszeri királynak könnye záporozott, vászonkötős kukta hamar rostát hozott, könnyeit a király abba ejtegette, úgyhogy az udvarát árvíz fenyegette.

    -Bánja a kánya! – legyintette a király. – Könnyeimet addig el nem állítjátok, ameddig a nincsnek okát nem adjátok.

    Gyémántos szolgák, gyöngyös cselédek eszük összetették, s amit kisütöttek, aranytálcán a király elé tették:

    -Uram király, az adó úgy elolvadt, mint a hó!

    -Hiszi a piszi! – legyintett a király. S mint sebes eső, könnye záporozott, vászonkötős kukta lyukas vödröt hozott, könnyeit a király abba eregette, már az egész várost árvíz fenyegette.

    Gyémántos szolgák, gyöngyös cselédek addig súgtak-búgtak, míg valahára megint észhez nyúltak:

    -Verejtékből pergett az adó rakásra; hogy a nap rásütött, elszállt, mint a pára.

    -Vak varjú látta, süket tyúk hallotta! – legyintett a király. A könnye még százszor jobban záporozott, hamar a kis kukta lyukas hordót hozott, könnyeit a király abba ejtegette, már egész országát árvíz fenyegette.

    Úgy megijedtek az udvari méltóságok, hogy bújtak volna már a ládafiába is, ha beleférnek volna. Kapkodtak fűhöz, kapkodtak fához, csak a kukta kapott a lisztes-hombárhoz. Ürgette, forgatta, zörgette, kongatta, utoljára kimarkolt belőle egy marék lisztet.

    -Van itt ész, hamar kész, uram király, ide néz! Látod-e ezt a marék lisztet?

    -Palacsinta, bukta: látom ám, kukta!

    -No, uram király, mire ez a marék liszt a te markodba kerül, megtudod, hova lett az adó!

    A kis kukta akkor szétnyitotta a markát, s belehullajtotta a lisztet a főkincstároséba:

    -Tedd, ami a tiszted: add tovább a lisztet!

    Főkincstáros adta a lisztet a főszakácsnak, a főszakácsa főudvarmesternek. Ide is ragadt, oda is tapadt belőle, végre semmi se maradt.

    -Hallod-e, kukta, ebből se lesz bukta! – csóválta meg a fejét a király, mikor a főudvarmester belerázogatta a tenyerét az övébe. – Mindnyájuknak lisztes lett a marka, nekem csak az ujjam hegyére jutott egy kicsi.

    A kis kukta azt a kis lisztet is letörülgette a vászonkötőjével a király ujjáról, s a közben azt súgta a fülébe:

    -Uram királyom, láthatod magad, hova lesz a te tenger aranyad. Száz kézen átfolyik, egy szemig elkopik.

    Hej, talpra is ugrott az egyszeri király, s úgy szétütött a sok udvari léhűtő közt, hogy egy se állt meg Nekeresdtől Nevesincsig. A ládakulcsot pedig átnyújtotta a kis kuktának:

    -Fiamnak mondom: te viseld gondom!

    No, a kis kukta gondját is viselte úgy, mint a tulajdon apjának. Őfelsége többet sose panaszkodott, étele-itala meg nem fogyatkozott, napjában három kenyeret evett meg, hanem a haját meghagyta nektek.

    Pin It on Pinterest