A kisded pontyot hajdanán,
bár prédikált, papolt a gyönge,
halásza mégis megsütötte.
Elmondtam akkor én: kevéske néha tán
a «van», de biztosabb a «lesz»-nél,
s bolond ki erre rá nem eszmél.
Halászunk ésszel élt; bölcs volt a ponty s derék:
hogy mentse életét, mindenki rúgkapálna.
S az akkori histórián ma
el-eltünődve még, kicsit bővítenék.

Egy farkas, – oly bolond, amíly eszes halász az, –
egy ebre lelt s bár húsa száraz,
ráront, hogy elvigye. «Csak csont és szőr vagyok», –
nyöszörg az eb, – «ez hús ilyen Kegyelmes Úrnak?
ha vár, majd szőröm felragyog
s kövér leszek, nagy csontok hullnak
elém, mert pompás lagzi lesz,
a gazdám egyetlen lányát ép férjhez adja.»
A vad hisz néki s futni hagyja.
S néhány nap multán, hogy mi lesz,
jobb hús-e már az eb, – gondolja megtekinti;
a fickó benn a házban ül
s kiszól a sűrü rács mögül:
«Megyek barátom, várj, megyek, sőt még a kinti
házőrző is jön tán velem,
egy pillanat! megkérdezem.»
A házőrző az oly hatalmas egy kuvasz volt,
hogy farkassal félvállról harcolt.
«A házőrzőnek üdv, a névjegyem hagyom,» –
szól farkasunk s lohol. Mester módjára nyargalt;
de nem volt még elég tapasztalt:
e�farkas kontár volt szakmájában nagyon.