Megöregedett a farkas, kihullottak a fogai. Nem tudott már zsákmány után járni. Elcserélte a bundáját egy kutyáéval, és elhatározta, hogy maga is felcsap kutyának.
– Én bizony valamikor farkas voltam – felelte a fogatlan ordas. – Ami igaz, sok bajuk volt velem a juhászoknak. De nem énbennem volt a hiba, hanem a bundámban. Most mindent megbántam, hidd el. Levetettem a régi bundámat, és a kutya irhájába bújtam. Eddig ellenséged voltam. Most szeretném, ha felfogadnál szolgádnak. Hadd őrizzem a nyájadat. Bízhatsz bennem! Esküszöm a legkedvesebb báránykádra! Én elfelejtettem már a múltamat, felejtsd hát el te is, és végy magadhoz.
A juhász eleinte nagyon csodálkozott a farkas esküdözésén, de végül mégis hitt neki. Elvitte a kutyái közé. Még egy szép kutyaólat is épített neki.
A farkas testvéri egyetértésben élt a kutyákkal. Éberen vigyázott a nyájra. Szinte még az igazi kutyáknál is jobban szolgálta a gazdáját.
Egyszer a juhász összeszedte az anyajuhokat. Elvitte őket egy jobb helyre. A többit meg a bárányokkal együtt a farkasra bízta, hogy vigyázz rájuk. A farkas lefeküdt a juhakolba, a báránykák pedig vidáman harangoztak körülötte. A vén ordasnak egyszer csak eszébe jutottak a régi szép idők. Gonosz gondolata támadt. „Soha nem tudja meg az öreg juhász!” – Azzal felkapott két fiatal bárányt, és be az erdőbe!
Amikor a juhász visszajött, látta, hogy két báránya hiányzik, őrzőjüknek is csak a hűlt helyét találta.
Egyszerre megértett mindent. Csak egy vigasztalta:
– Még jó, hogy ilyen kis veszteséggel megúsztam! Hiszen a farkas akár az egész nyájamat is elpusztíthatta volna. De most már tudom legalább, hogy a farkas kutyabőrben is csak farkas marad.