Egy cár nagyon szerette a szép ruhákat. Legtöbbet azon tűnődött, hogyan öltözhetnék minél szebben.

Egyszer két szabómester ment hozzá, így szóltak: – Olyan csinos ruhát tudunk varrni, amilyent még soha senkinek sem varrtunk. Csakhogy ha valaki ostoba s nem állja meg helyét a hivatalában, az a mi ruhánkat nem láthatja szemmel. Aki okos, látni fogja, de aki ostoba, ha mellette áll is, nem látja a ruhát, amelyet mi szabtunk. – A cár megörvendett a szabóknak, s megparancsolta nekik, hogy varrják meg a ruhát. Kijelöltek a szabóknak a palotában egy szobát, adtak nekik bársonyt, selymet, aranyat, mindent, ami egy ruhához kellett.

Mikor egy hét eltelt, odaküldte a cár a miniszterét, hogy megtudja, elkészült-e az új ruha. A miniszter el is ment és megkérdezte. A szabók azt mondták, hogy kész, s reámutattak egy puszta helyre. A miniszter tudta, hogy aki ostoba s nem állja meg helyét a hivatalában, nem láthatja az új ruhát; színlelte, hogy látja, s dicsérgetni kezdte. A cár azt parancsolta, hogy vigyék hozzá az új ruhát. El is vitték s mutattak egy puszta helyet; de a cár is azt színlelte, hogy látja azt az új ruhát, le is vetette a régit, s azt parancsolta, hogy adják fel az újat.

Mikor a cár az új ruhájában kiment a városba sétálni, mindenki jól látta, hogy a cáron nincsen ruha, de félelemből senki sem mondta ki, hogy nem látja a ruhát, mert azt hallották, hogy aki buta, az nem is láthatja. És mindenki csak magáról gondolta azt, hogy nem látja, s azt hitte, hogy mindenki más látja, így sétált végig a cár a városon, s minden ember dicsérte az új ruháját.

Egyszer csak meglátta a cárt egy félbolond és elkiáltotta: – Nézzétek csak, hogy jár a cár az utcákon: nincsen rajta ruha! – Ekkor a cár megszégyellte magát, s minden ember látta: mezítelenül jár.