Skip to content

Illyés Gyula: A becsületes tolvaj Marci

    A becsületes tolvaj Marci

    Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. Volt neki egy Marci nevű fia. Ez a Marci igen becsületes, egyenes fiú volt. De ráadásul olyan ügyes, okos, világravaló is volt, hogy elterjedt róla a hír az egész országban, hogy ő mindent, de mindent meg tud csinálni. Még a királyhoz is eljutott a híre. Ez a király pedig, igen irigy természetű volt: bántotta, hogy Marci híre elhomályosítja az övét. Magához hívatta a fiút, s azt mondta neki, azzal a gondolattal, hogy majd kifog rajta:

    – Hallom, milyen híres vagy, te híres Marci! Hát ha te olyan mindentudó vagy, bizonyítsd is be, mert különben elemésztlek! Ha mindent tudsz, tudsz lopni is, mi?

    – Felséges királyom – felelte a becsületes Marci -, lopni még soha életemben nem loptam. De azt nem is akarok.

    Feleli neki erre diadalmasan a király:

    – No, ha soha nem loptál, most vagy tudsz azt is, vagy véged! Szánt nekem a mezőn tizenkét béresem. Vagy ellopod tőlük a mezőről a tizenkét ekét a tizenkét pár ökörrel, vagy majd én tudok valamit: azt, hogy karóba húzatom a fejed. De ha megállod a próbát, tied minden kincsem, mert azt én is úgy loptam.

    Megbúsulta magát Marci, de már nem volt mit tenni. Hazament, s elmondta az anyjának, hogyan járt a királlyal.

    – Most csavard föl az eszedet, kedves fiam – mondta az anyja.

    Gondolkozott erősen Marci. Aztán elmosolyodott. Megkérte az édesanyját, hogy szerezzen neki tizenkét tiszta fekete csirkét s egy fekete kotlót.

    – Mire az neked, édes fiam? – kérdezte az anyja.

    De csak megszerezte neki. Marci kiment a csirkékkel az erdőbe. Annak a szélén szántott a király tizenkét ekése. Ott Marci eleresztette a tyúkot a csirkékkel, s elkiáltotta magát:

    – Né, a vadtyúk a csirkéivel! Fogjátok meg, szerencsét hoz!

    A béresek azon nyomban otthagyták az ekét. Neki mind a csirkék után! A csirkék ijedtükben beszaladtak az erdőbe, a béresek a nyomukban. Addig Marci szépen fogta az ökröket, s elhajtotta az ekékkel együtt.

    Hazaterelte Marci az ökröket az ekékkel, mert abban is meg voltak egyezve a királlyal, hogy amit elszerez tőle, az nyomban az övé. Csak az anyját küldte fel a királyhoz, hogy ne várja az ökreit haza.

    Másnap hívatja megint a király Marcit. Nagyon mérgesen fogadta.

    – Hallom, sikerült ellopnod az ökröket meg az ekéket.

    – Sikerült – felelt Marci szerényen.

    – Most az egyszer szerencséd volt. De most az éjjel-nappal őrzött csűrömből a gabonát kell ellopnod. Ha nem lopod el holnap reggelig, tudd meg, karóba kerül a fejed. De ha megállod a próbát, tied az országom, mert azt én is úgy loptam.

    – Megpróbálom, felséges királyom.

    Elkezd megint gondolkozni Marci, hogy tudná ő attól a sok őrtől ellopni a búzát a csűrből?A király aznap még külön is behívta az őröket, megkínálta őket pálinkával, s jól a lelkükre kötötte, hogy nagyon vigyázzanak arra az átkozott Marcira, nehogy kifogjon rajtuk. Ha odamegy, csak essenek neki, s üssék, ahol érik.

    Meghallotta ezt a parancsot Marci is, s rögtön kisütött valamit. Csinált egy szalmaembert, rátette a kalapját, s szépen-óvatosan éppen a csűr elé állította. Aztán tüsszentett egy nagyot. Sietnek, jönnek ki az őrök, látják a felöltöztetett szalmaembert. Látják Marci kalapját! Hajrá, neki! A sok pálinkától már szédültek is egy kicsit; a buzgalom még jobban föltüzelte őket. Megesküdtek volna, hogy Marci jött lopni a búzát! Csihipuhi, csak a fejét, a kalapját, hogy meg ne sántuljon! Úgy ellátták a baját, hogy pora-nyoma se maradt.

    És mentek azon pityókosan, tódultak mind jelenteni a királynak, hogy nem lopja már el Marci a búzát a csűrből! Agyonverték! A király nagyon boldog volt, leültette, s etette-itatta őket. Azalatt pedig Marci szépen mind ellopta a búzát. S küldte az anyját a királyhoz az üzenettel: megállta a próbát.

    A király kékült-zöldült mérgében. Futott a csűrbe, de bizony Marci nem hagyott egy szem búzát sem. Megint hívatta Marcit. Most volt csak igazán dühös.

    – No, elloptad a búzát, Marci?

    – El, felséges királyom.

    – Rendben van! De most követelem csak az igazit. Lopd el a száz kocsisom őrizte aranyszőrű lovamat. Ha nem, karóba kerül a fejed. De ha megállod a próbát, tied a koronám, mert én is úgy loptam.

    Töpreng, gondolkozik Marci. De csak kifőzött megint valamit. Egy üveg pálinkát vett magához, felöltözött rongyos embernek. Este odament az istállóhoz, s bezörgetett az istálló ajtaján. A kocsisok nem akarták beengedni, mert a király lelkükre kötötte a vigyázást. De mikor látták, hogy csak egy rongyos ember zörget, méghozzá pálinkás butykossal, beengedték magukhoz. Leültették a jászol mellé, s Marci addig ügyeskedett, mígnem rávette őket, hogy igyanak a pálinkájából. Ittak, ihattak, be is rúghattak, még el is aludhattak bátran, mert úgy is bizonyosak voltak, hogy megőrzik a paripát. Mert egy közülük a ló kötelét, egy másik meg a ló farkát fogta, egy harmadik meg rajta ült. De annak, aki a ló farkát fogta, annak a kezébe Marci egy fő kendert adott. Azt pedig, aki a lóra volt ültetve, azt fogta szépen Marci, s ráültette a lovak jászlára. S amelyik a ló kötelét fogta, annak a kezében hagyta a kötelet, de a lovat eloldta róla, s szépen kivezette az istállóból, s hazavitte.

    Másnap megy a király nagy biztonságosan az istállóba. Rettenetesen mérges lett.

    Rákiáltott az emberekre:

    – Hát úgy vigyáztok a lovamra, hogy Marci elvihette?

    Azok még mindig italosak voltak. Azt mondja az egyik:

    – Sze fogom a farkát!

    A másik:

    – Sze rajta ülök!

    A harmadik:

    – Sze fogom a kötelit!

    A király jól összeszidta őket. Elhatározta, hogy most már ő fog vigyázni valamennyi holmijára, de Marcit elpusztítja, ha addig él is.

    Töprengeni kezdett, hogyan is fogjon ki rajta. Hopp, megvan!

    Hívatta rögtön Marcit, s megparancsolta neki, hogy ha másnap délben nem lopja el előle az ebédjét, karóba kerül a feje.

    – De ha megállod a próbát, tied a királyi kardom, mert azt én is úgy loptam.

    Erre Marci is gondolkozni kezdett.

    Másnap délben a király az asztalnál ült, s várta az ebédjét. A szakácsné már ki is tálalta s tálcára tette, s készült bevinni. De hirtelen beszaladt, mert a konyhaablakon egy kéz nyúlt be.

    Marci ugyanis előző este, mikor senki se látta, egy kezet csinált fából, befestette, s a végire egy kötelet akasztott. A kötelet a kút kerekére kötötte. A konyha ablaka alatt meg egy lyukat vágott, s azon betolta a kezet, éppen az asztalig. Ezt látta meg a szakácsné. Ezért szaladt be a királyhoz, hogy itt van Marci, bedugta a kezét!

    Kifut a konyhába a király s a királyné, és elkezdik húzni a kezet. Húzzák, húzzák, míg a kötél el nem szakad, s mindnyájan hanyatt nem esnek. Mire föltápászkodtak és körülnéztek, Marci ellopta az ebédet.

    Aztán anyjával együtt meg is ette.

    A király azt sem tudta, mit csináljon mérgében. Most már igazán végez vele! Másnap megint hívatta Marcit, s megparancsolta neki, hogy reggelre lopja el a felesége aranygyűrűjét az ujjáról.

    – Ha megállod a próbát, tied a lányom. Azt ugyan nem loptam, csak nálam különb emberhez akartam feleségül adni. Ezért is volt eddig mind a próba.Marci estefelé odalopózkodott a király szobájához. Most aztán összeszedte igazán az eszét. Egyszerre csak hallja, hogy a király azt mondja a királynénak:

    – Én most alvás előtt még kimegyek egy kicsit. Ha visszajövök, szívem, akkor majd add ide gyorsan a gyűrűt, mert énnálam jobb helyen lesz. Kimegy a király, alaposan körülnéz, hogy nincs-e a közelben Marci. Addig egy ajtónyílással Marci benn termett a szobában. Elváltoztatott hangon azt mondja a királynénak:

    – Szívem, add ide gyorsan azt a gyűrűt, mert az az átkozott Marci minden percben itt lehet.

    A királyné átadta a gyűrűt a sötétben. Marci meghúzódott az ajtóban, s mikor a király kinyitotta az ajtót, s bejött, Marci szépen kisurrant.

    Fekszik vissza az ágyba a király, s mondja a királynénak:

    – Szívem, add ide a gyűrűt!

    – Hogy adjam – mondja ingerülten a királyné-, mikor már odaadtam! Az előbb kérted el, én magam húztam az ujjadra!

    A király olyan mérges lett, hogy majd széthasadt mérgében. De most már nem szólt. Akkor sem, amikor nem Marci édesanyja, hanem maga Marci ment fel a palotába a királykisasszony­ért, a kardért, a koronáért, az országért.

    Megülték a lakodalmat, volt minden, mi kellett, mire csak tellett, vendégeknek tál lé – cigánynak is kávé.

    , hogy elterjedt róla a hír az egész országban, hogy ő mindent, de mindent meg tud csinálni. Még a királyhoz is eljutott a híre. Ez a király pedig, igen irigy természetű volt: bántotta, hogy Marci híre elhomályosítja az övét. Magához hívatta a fiút, s azt mondta neki, azzal a gondolattal, hogy majd kifog rajta:

    – Hallom, milyen híres vagy, te híres Marci! Hát ha te olyan mindentudó vagy, bizonyítsd is be, mert különben elemésztlek! Ha mindent tudsz, tudsz lopni is, mi?

    – Felséges királyom – felelte a becsületes Marci -, lopni még soha életemben nem loptam. De azt nem is akarok.

    Feleli neki erre diadalmasan a király:

    – No, ha soha nem loptál, most vagy tudsz azt is, vagy véged! Szánt nekem a mezőn tizenkét béresem. Vagy ellopod tőlük a mezőről a tizenkét ekét a tizenkét pár ökörrel, vagy majd én tudok valamit: azt, hogy karóba húzatom a fejed. De ha megállod a próbát, tied minden kincsem, mert azt én is úgy loptam.

    Megbúsulta magát Marci, de már nem volt mit tenni. Hazament, s elmondta az anyjának, hogyan járt a királlyal.

    – Most csavard föl az eszedet, kedves fiam – mondta az anyja.

    Gondolkozott erősen Marci. Aztán elmosolyodott. Megkérte az édesanyját, hogy szerezzen neki tizenkét tiszta fekete csirkét s egy fekete kotlót.

    – Mire az neked, édes fiam? – kérdezte az anyja.

    De csak megszerezte neki. Marci kiment a csirkékkel az erdőbe. Annak a szélén szántott a király tizenkét ekése. Ott Marci eleresztette a tyúkot a csirkékkel, s elkiáltotta magát:

    – Né, a vadtyúk a csirkéivel! Fogjátok meg, szerencsét hoz!

    A béresek azon nyomban otthagyták az ekét. Neki mind a csirkék után! A csirkék ijedtükben beszaladtak az erdőbe, a béresek a nyomukban. Addig Marci szépen fogta az ökröket, s elhajtotta az ekékkel együtt.

    Hazaterelte Marci az ökröket az ekékkel, mert abban is meg voltak egyezve a királlyal, hogy amit elszerez tőle, az nyomban az övé. Csak az anyját küldte fel a királyhoz, hogy ne várja az ökreit haza.

    Másnap hívatja megint a király Marcit. Nagyon mérgesen fogadta.

    – Hallom, sikerült ellopnod az ökröket meg az ekéket.

    – Sikerült – felelt Marci szerényen.

    – Most az egyszer szerencséd volt. De most az éjjel-nappal őrzött csűrömből a gabonát kell ellopnod. Ha nem lopod el holnap reggelig, tudd meg, karóba kerül a fejed. De ha megállod a próbát, tied az országom, mert azt én is úgy loptam.

    – Megpróbálom, felséges királyom.

    Elkezd megint gondolkozni Marci, hogy tudná ő attól a sok őrtől ellopni a búzát a csűrből?

    A király aznap még külön is behívta az őröket, megkínálta őket pálinkával, s jól a lelkükre kötötte, hogy nagyon vigyázzanak arra az átkozott Marcira, nehogy kifogjon rajtuk. Ha odamegy, csak essenek neki, s üssék, ahol érik.

    Meghallotta ezt a parancsot Marci is, s rögtön kisütött valamit. Csinált egy szalmaembert, rátette a kalapját, s szépen-óvatosan éppen a csűr elé állította. Aztán tüsszentett egy nagyot. Sietnek, jönnek ki az őrök, látják a felöltöztetett szalmaembert. Látják Marci kalapját! Hajrá, neki! A sok pálinkától már szédültek is egy kicsit; a buzgalom még jobban föltüzelte őket. Megesküdtek volna, hogy Marci jött lopni a búzát! Csihipuhi, csak a fejét, a kalapját, hogy meg ne sántuljon! Úgy ellátták a baját, hogy pora-nyoma se maradt.

    És mentek azon pityókosan, tódultak mind jelenteni a királynak, hogy nem lopja már el Marci a búzát a csűrből! Agyonverték!

    A király nagyon boldog volt, leültette, s etette-itatta őket. Azalatt pedig Marci szépen mind ellopta a búzát.

    S küldte az anyját a királyhoz az üzenettel: megállta a próbát.

    A király kékült-zöldült mérgében. Futott a csűrbe, de bizony Marci nem hagyott egy szem búzát sem. Megint hívatta Marcit. Most volt csak igazán dühös.

    – No, elloptad a búzát, Marci?

    – El, felséges királyom.

    – Rendben van! De most követelem csak az igazit. Lopd el a száz kocsisom őrizte aranyszőrű lovamat. Ha nem, karóba kerül a fejed. De ha megállod a próbát, tied a koronám, mert én is úgy loptam.

    Töpreng, gondolkozik Marci. De csak kifőzött megint valamit. Egy üveg pálinkát vett magához, felöltözött rongyos embernek. Este odament az istállóhoz, s bezörgetett az istálló ajtaján. A kocsisok nem akarták beengedni, mert a király lelkükre kötötte a vigyázást. De mikor látták, hogy csak egy rongyos ember zörget, méghozzá pálinkás butykossal, beengedték magukhoz. Leültették a jászol mellé, s Marci addig ügyeskedett, mígnem rávette őket, hogy igyanak a pálinkájából. Ittak, ihattak, be is rúghattak, még el is aludhattak bátran, mert úgy is bizonyosak voltak, hogy megőrzik a paripát. Mert egy közülük a ló kötelét, egy másik meg a ló farkát fogta, egy harmadik meg rajta ült. De annak, aki a ló farkát fogta, annak a kezébe Marci egy fő kendert adott. Azt pedig, aki a lóra volt ültetve, azt fogta szépen Marci, s ráültette a lovak jászlára. S amelyik a ló kötelét fogta, annak a kezében hagyta a kötelet, de a lovat eloldta róla, s szépen kivezette az istállóból, s hazavitte.

    Másnap megy a király nagy biztonságosan az istállóba. Rettenetesen mérges lett.

    Rákiáltott az emberekre:

    – Hát úgy vigyáztok a lovamra, hogy Marci elvihette?

    Azok még mindig italosak voltak. Azt mondja az egyik:

    – Sze fogom a farkát!

    A másik:

    – Sze rajta ülök!

    A harmadik:

    – Sze fogom a kötelit!

    A király jól összeszidta őket. Elhatározta, hogy most már ő fog vigyázni valamennyi holmijára, de Marcit elpusztítja, ha addig él is.

    Töprengeni kezdett, hogyan is fogjon ki rajta. Hopp, megvan!

    Hívatta rögtön Marcit, s megparancsolta neki, hogy ha másnap délben nem lopja el előle az ebédjét, karóba kerül a feje.

    – De ha megállod a próbát, tied a királyi kardom, mert azt én is úgy loptam.

    Erre Marci is gondolkozni kezdett.

    Másnap délben a király az asztalnál ült, s várta az ebédjét. A szakácsné már ki is tálalta s tálcára tette, s készült bevinni. De hirtelen beszaladt, mert a konyhaablakon egy kéz nyúlt be.

    Marci ugyanis előző este, mikor senki se látta, egy kezet csinált fából, befestette, s a végire egy kötelet akasztott. A kötelet a kút kerekére kötötte. A konyha ablaka alatt meg egy lyukat vágott, s azon betolta a kezet, éppen az asztalig. Ezt látta meg a szakácsné. Ezért szaladt be a királyhoz, hogy itt van Marci, bedugta a kezét!

    Kifut a konyhába a király s a királyné, és elkezdik húzni a kezet. Húzzák, húzzák, míg a kötél el nem szakad, s mindnyájan hanyatt nem esnek. Mire föltápászkodtak és körülnéztek, Marci ellopta az ebédet.

    Aztán anyjával együtt meg is ette.

    A király azt sem tudta, mit csináljon mérgében. Most már igazán végez vele! Másnap megint hívatta Marcit, s megparancsolta neki, hogy reggelre lopja el a felesége aranygyűrűjét az ujjáról.

    – Ha megállod a próbát, tied a lányom. Azt ugyan nem loptam, csak nálam különb emberhez akartam feleségül adni. Ezért is volt eddig mind a próba.

    Marci estefelé odalopózkodott a király szobájához. Most aztán összeszedte igazán az eszét. Egyszerre csak hallja, hogy a király azt mondja a királynénak:

    – Én most alvás előtt még kimegyek egy kicsit. Ha visszajövök, szívem, akkor majd add ide gyorsan a gyűrűt, mert énnálam jobb helyen lesz.

    Kimegy a király, alaposan körülnéz, hogy nincs-e a közelben Marci. Addig egy ajtónyílással Marci benn termett a szobában. Elváltoztatott hangon azt mondja a királynénak:

    – Szívem, add ide gyorsan azt a gyűrűt, mert az az átkozott Marci minden percben itt lehet.

    A királyné átadta a gyűrűt a sötétben. Marci meghúzódott az ajtóban, s mikor a király kinyitotta az ajtót, s bejött, Marci szépen kisurrant.

    Fekszik vissza az ágyba a király, s mondja a királynénak:

    – Szívem, add ide a gyűrűt!

    – Hogy adjam – mondja ingerülten a királyné-, mikor már odaadtam! Az előbb kérted el, én magam húztam az ujjadra!

    A király olyan mérges lett, hogy majd széthasadt mérgében. De most már nem szólt. Akkor sem, amikor nem Marci édesanyja, hanem maga Marci ment fel a palotába a királykisasszony­ért, a kardért, a koronáért, az országért.

    Megülték a lakodalmat, volt minden, mi kellett, mire csak tellett, vendégeknek tál lé – cigánynak is kávé.

    Pin It on Pinterest