Skip to content

Kolozsvári Grandpierre Emil: A négyszáz éves obsitos

    A négyszáz éves obsitos

    Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még a hármas üveghegyen is túl, túl még azon is, ahol a bolhát sarkantyúba verik, volt egyszer egy obsitos katona. Messzi idegenben szolgált, ott kapta meg az obsitot. Nem kapott se többet, se kevesebbet, mint három rézkrajcárt.

    Vállára vette a tarisznyát, s ment, mendegélt hazafelé. A három krajcárra nagyon vigyázott, nehogy üres zsebbel érkezzék haza. Nem is vásárolt magának ennivalót, hanem gombát evett meg erdei bogyókat, s forrásvizet ivott hozzá.

    A harmadik napon egy rengeteg szélére ért. Gondolta, leül, s megpihen. Hadd kapjon erőre, hiszen a rengetegben könnyűszerrel megtámadhatják a haramiák.

    Mikor már eleget pihent, folytatta útját. Alig ment néhány lépést, hát egy vén koldus biceg vele szemben. Köszönt neki illendőképpen. A koldus is köszönt, aztán így szólt:

    – Hét nap, hét éjjel nem ettem. Ha nem akarod, hogy itt haljak éhen, adj valamit ennem.

    Az obsitos így felelt:

    – Adnék én örömest, ha volna mit. Ennivalóm nekem sincsen, de a három rézkrajcáromból egyet jó szívvel neked adok.

    A vén koldus megköszönte a rézkrajcárt, azzal eltűnt az erdőben.

    Az obsitos kiforgatja a zsebeit, hadd lám, mi van bennük. De akárhogy is kutat, a három rézkrajcárból csak kettő maradt. Mire végére jutott a vizsgálódásnak, megint kibukkan a fák közül egy vén koldus. Még vénebb, még rongyosabb, mint az előbbi volt.

    – Adj’ isten, jó napot – mondta a koldus. – Adj valamit ennem, csak egy falassal, mert hét nap, hét éjjel nem volt étel a számban, s ha tovább éhezem, nem érem meg a holnapi napot.

    Az obsitos így felelt:

    – Adnék örömest, ha volna mit. De ennivalóm nekem sincsen, két rézkrajcáromból egyet azonban jó szívvel neked adok.

    Megköszönte a vén koldus a rézkrajcárt, azzal eltűnt az erdőben.

    Az obsitos meg úgy tett, mint az előbb. Kiforgatta a zsebeit, nézte, mi van bennük. De hiába nézte, nézte, a három rézkrajcárból már csak egy maradt. Mire végére jutott a vizsgálódásnak, megint előlép az erdőből egy vén koldus. Lehetett százéves is, s ami a testét fedte, azt már rongynak is szégyen lett volna nevezni.

    – Isten hozott! – mondta a vén koldus. – A jó szerencse vetett utamba. Hét nap, hét éjjel nem ettem, nem ittam, s ha te nem adsz legalább egy falat kenyeret, itt lehelem ki a lelkem.

    Az obsitos így felelt:

    – Tartsa vissza kend még egy kicsit a lelkét. Ennivalóm nekem sincsen. De van még egy rézkrajcárom, azt kendnek adom. Vásároljon rajta kenyeret, s nem kell a lelkét kilehelnie.

    Megköszönte a vén koldus a rézkrajcárt, s eltűnt az erdőben. Onnan azonban még utánakiáltott az obsitosnak:

    – Jótett helyébe jót várj!

    Az obsitos megint kiforgatta zsebeit, hadd lám, mi van bennük. De azokat bizony forgathatta, semmit sem talált.

    – Ha nincs semmim, majd lesz valamim – mondta magában, s tovább folytatta útját.

    Maga sem tudta, mióta ment, mendegélt. De egyszer csak csikarni kezdett a gyomra. No, ebből mindjárt kitalálta, hogy éhes. Ahogy ezt elgondolta, lát ám egy csárdát a fák között. A csárdában kenyeret sütöttek meg pecsenyét. Odáig hordta illatukat a szél.

    No – gondolta az obsitos, itt megebédelek.

    Így gondolta, mert éppen delet harangoztak. Azzal már be is ment a csárdába. Köszönt, leült az asztal mellé, s mondja a gazdának, hogy ebédelne.

    A gazda mindjárt elsorolta, mi mindennel szolgálhat. Az obsitos szédelgett bele, amint hallotta, hogy ehet disznócsülköt tormával, kolbászt káposztával, rostélyost hagymával, nyárson sült pulykát, de még paprikás csirkét is.

    – Csirkét hozzon kend – rendelt az obsitos -, hozzá kovászos uborkát.

    – Hozok, amit akar, vitéz obsitos úr – felelt a gazda -, de előbb fizessen három rézkrajcárt, mert nálam annyi az ára az ebédnek.

    Elszomorodott az obsitos, mert eszébe jutott, hogy volt három rézkrajcárja, de most egy sincs. Mit tehetett mást, azt mondta, otthon felejtette a pénzét, és szégyenszemre kikotródott a csárdából.

    Odakint a csárda előtt átkozódni kezdett az obsitos. Odament hozzá egy ősz öregember, és megkérdezte:

    – Ha meg nem sértem, vitéz úr, csak nem azt a három vén koldust átkozza, akinek egy-egy rézkrajcárt adott?

    Megcsóválta fejét az obsitos, hogy ő amit tesz, soha meg nem bánja. Nem a három koldust átkozza hát, azok rászorultak a pénzre. Inkább az osztrák császárt átkozza, hogy olyan kevés pénzt adott neki, mikor hazaküldte.

    Mire az ősz öregember így szólt:

    – Szerencséd, hogy úgy beszélsz, ahogy beszéltél, mert az a három vén koldus én voltam. Utoljára azt mondtam neked, hogy jótett helyébe jót várj. Most eljöttem, hogy jóságodért fizessek. Gyere be velem a kocsmába, megebédelünk. Ebéd után aztán megmondod, mi a kívánságod. Három krajcárt adtál, hármat kívánhatsz.

    – Én szívesen – felelt az obsitos.

    Bementek a csárdába, helyet foglaltak. Jött a gazda, az ősz öregember fizetett neki hat krajcárt a két ebédért. A gazda zsebre vágta a pénzt, elsietett, s már jött is vissza a paprikás csirkével meg a kovászos uborkával.

    Mialatt falatoztak, az obsitos szakadatlanul töprengett, hogy mit kérjen, mit kívánjon. Tudta jól, hogy még egy ilyen alkalom nem adódik az életben. Ha most elrontja, sohasem hozhatja helyre.

    Hogy az ebédet befejezték, az obsitos előrántotta a pipát, s rágyújtott, hogy jobban gondolkozzék. Meg is szólalt mindjárt:

    – Azt már tudom, hogy elsőül mit kívánjak.

    – Hadd hallom, fiam.

    – Olyan pipával ajándékozzon meg kend, amiből a dohány soha ki nem fogy, s amikor akarom, égjen, amikor akarom, ne égjen.

    Az ősz öregember bólintott, hogy meglesz.

    Az obsitos meg folytatta:

    – Másodikul olyan zsákot kívánok, amelyiknek ha azt mondom, „fogd meg, zsákom, fogd meg” – hát megfogja, amit kell, s míg nem szólok, el sem ereszti.

    Bólintott az ősz öregember, hogy meglesz az is.

    – Harmadikul pedig – folytatta az obsitos – olyan kártyát adjon nekem kend, amelyikkel ha játszom, mindig én nyerek.

    – A pipa megvan – szólalt meg az ősz öregember -, próbáld ki.

    Az obsitos kivette a szájából a pipát, s azt mondta: „Ne égj!” Hát abban a szempillantásban a pipában elaludt a tűz. Mikor látta, hogy csakugyan nem ég, az obsitos ismét szájába vette a pipát, s azt mondta: „Égj!” Hát azon nyomban füstölni kezdett.

    – Ezzel nincs baj – mondta az obsitos, és illedelmesen megköszönte az örökégő pipát.

    Ekkor az ősz öregember odavarázsolt egy ringyes-rongyos zsákot.

    – Próbáld ki! – biztatta az obsitost.

    Az obsitos rámutatott az ősz öregemberre, s megparancsolta a zsáknak:

    – Fogd meg, zsákom, fogd meg!

    Meg is fogta a zsák az ősz öregembert, hogy csak úgy nyekkent bele.

    – Hallod-e, te obsitos, hát így hálálod meg a jóságomat?! – kiáltott az ősz öregember a zsákból.

    – Bocsásd el, zsákom! – parancsolta az obsitos. Mire a zsák engedelmeskedett.

    Az ősz öregembernek nem volt zsebe, mégis belenyúlt. A zsebe, amelyik nem volt, üres volt. Mégis talált benne egy pakli kártyát. Ezt a pakli kártyát odaadta az obsitosnak.

    – Kipróbáljuk – mondta az obsitos, és mindjárt osztott az ősz öregembernek. Huszonegyest játszottak. Az obsitos minden játszmát megnyert. Mikor már háromszáz forintot nyert, azt mondta az ősz öregembernek, hogy a kártya jó, mert csakugyan mindig ő nyer vele.

    Az ősz öregember kezet rázott az obsitossal. De mielőtt útnak indult volna, megkérdezte:

    – Látom, fiam, okos ember vagy. Ilyen okos obsitossal nem is találkoztam még. Mondd meg hát nekem, mi célból kérted a zsákot meg a mindig nyerő kártyát. Mert a magam eszéből nem bírok rájönni.

    – Ha majd háromszáz év múlva találkozunk, akkor megtudja kend.

    Így válaszolt az obsitos, azzal rágyújtott egy nótára, és útnak indult. Ment, mendegélt, nótázott, fütyörészett, és estig meg sem állt. Este sem állott volna meg, ha nem áll az út mentén egy hívogató kocsma.

    Belépett, köszönt illedelmesen, és vacsorát rendelt, mert a hosszú úttól megéhezett.

    – Mit enne kend? – kérdezte a kocsmáros.

    – Egy verőmalacot bőrében sülve, meg három-négy kacsát hozzá, hogy jobban csússzon – felelt az obsitos.

    A kocsmáros szaladt az ólba, levágott egy verőmalacot, hozzá négy kacsát, és megsütötte ügyesen. Az asztal egyik oldalára egy hordó savanyú káposztát állított, a másik oldalára egy hordó bort. Középütt állt a tál pecsenyével és hat kenyér, egymás tetejében.

    Az obsitos megdörzsölte a kezét.

    – Így szeretek én vacsorázni – mondta, s azzal falatozni kezdett.

    Olyan szépen evett, hogy a kocsmáros szólt a feleségének meg a lányának, jöjjenek, nézzék meg. Nem mindennap láthatnak ilyen jó étvágyú obsitost.

    Amikor belépett a kocsmárosné, az obsitos illendően köszönt, akkor is köszönt, mikor a lányuk belépett. De nemcsak köszönt, hanem kis híján a torkán akadt a falat. Világot járt obsitos volt, rengeteg országban megfordult, de ilyen szép lányt még soha nem látott. De nemcsak az obsitosnak tetszett meg a lány, hanem a lánynak is megtetszett az obsitos.

    Miután a vacsorát elköltötte, az obsitos mindjárt megkérte a lány kezét a kocsmárostól. Még be sem fejezte a mondókáját, a kocsmárosné meg a lánya hangos jajveszékelésben tört ki, a kocsmáros pedig csendesen könnyezett.

    – Ejnye, hát ekkora baj, ha én kötöm be a lányuk fejét? – kérdezte az obsitos.

    – Nem az a baj – felelt a kocsmáros -, hanem az a baj, hogy ide minden este egy század ördög jár. Itt dorbézolnak, itt kártyáznak, mi szolgáljuk ki őket. Soha nem egyeznének azok bele, hogy a lányom a kend felesége legyen.

    – No, ha így állunk – mondta az obsitos -, ma este én fogadom az ördögöket. Majd meglátjuk, ők visznek-e engem a pokolba, vagy én küldöm őket oda.

    Hiába kérlelte a kocsmáros, az obsitos nem tágított. Beült az ördögök szobájába, az asztal mellé. Maga mellé tette a zsákot, a zsebéből elővette a kártyát, s játszani kezdett. Közben meg pipázott az örökégő pipából.

    Így telt az idő éjfélig. Éjfélkor kaparászás hallatszott a kürtő felől. Mindjárt tudta, hogy megérkeztek az ördögök. No, ha megérkeztek, itt vannak, gondolta, és tovább kártyázott. Mindig ő nyert. Félig, mert öröknyerő kártyája volt. Félig meg azért, hogy egyedül játszott.

    Az ördögök nem szóltak egy szót sem, csak körülállták, s nézték, ahogy játszik. Aztán az egyik ördög megbátorodott, s megkérdezte, mit csinál.

    – Láthatja, kártyázom! – felelt az obsitos.

    Mondták az ördögök, hogy ők is kártyáznának.

    – Tessék – felelt az obsitos, és mindjárt osztott. Az első játszmát megnyerte, aztán a másodikat, a harmadikat. Minden játszmát megnyert. Hajnalra annyi pénzt nyert össze, hogy már alig maradt hely a szobában. Kötésig aranyban kártyáztak, az obsitos is, az ördögök is.

    Mikor az ördögök kifogytak a pénzükből, elhatározták, hogy az obsitost megölik. De még meg sem moccantak, az obsitos rászólt a zsákra:

    – Fogd meg, zsákom, fogd meg!

    A zsák annyit nyelt, ahány ördög volt a szobában. Nem telt el több idő, mint egy szempillantás, valamennyi ördög a zsákban ficánkolt. Az obsitos bekötötte a zsákot, a vállára vetette, s meg sem állott, míg a falu kovácsához nem ért.

    A kovácsnál a zsákot rá tették az üllőre. A kovács a kezébe nyomott az obsitosnak egy hatalmas kalapácsot, a másikat ő vette kézbe, aztán hozzáláttak, és ütötték a zsákot, ahogy csak bírták. Hét nap, hét éjjel ütötték. A nyolcadik nap reggelén látják ám, hogy a zsák olyan lapos, mint a palacsinta. Akkor megszólalt az obsitos:

    – Bocsásd el, zsákom.

    Kinyílt a zsák engedelmesen, de csak por hullott ki belőle. A kovács meg az obsitos porrá verte az ördögöket. Azóta nincsen ördög a világon.

    Miután ilyen szerencsésen elintézte az ördögöket, az obsitos visszament a kocsmába. Azóta a kocsmáros kitakarította a kocsmát, az ördögök aranyát gondosan elásta, hogy legyen a szűkös időkre.

    – No – kérdezte az obsitos -, mikor lesz az esküvő?

    – Akár most mindjárt, édes fiam – válaszolt a kocsmáros.

    Úgy is lett, az esküvőt megtartották. Volt pénzük, nem takarékoskodtak. Három falu népét hívták meg vendégül. Az obsitos pedig boldogan élt a feleségével, amíg meg nem öregedett.

    Mikor elérte a nyolcvanadik évet, ágynak esett. Ahogy fekszik az ágyban, látja ám, hogy az ablakon belép a halál.

    – Fogd meg zsákom, fogd meg! – biztatta a zsákot.

    A zsák meg is fogta a halált. Az obsitos felkelt az ágyból, bekötötte a zsák száját, hogy a halál el ne iszkolhasson.

    Mit tehetett a nyomorult halál. Forgolódott, forgolódott. De aztán látta, hogy abból a zsákból a maga erejéből ugyan ki nem szabadul. Rimánkodásra fogta hát a dolgot. Addig-addig rimánkodott, hogy az obsitos megsajnálta.

    – Nem bánom, kieresztelek a zsákból, de ide négyszáz évig be ne tedd a lábad.

    A halál esküdözött, hogy úgy lesz. Nem jön az obsitoshoz négyszáz esztendeig. Ebből még csak kétszáz év telt el. Az obsitos ma is él a Török utca hét szám alatt. Aki nem hiszi, nézze meg.

    Pin It on Pinterest