Volt egyszer a magyaroknak egy derék királyuk, úgy hívták, hogy József császár. „Kalapos király”-nak is csúfolták, mert sose koronáztatta meg magát. Azt akarta, hogy a magyarok németekké legyenek. Hiába, német volt szegény. Az is igaz, hogyha magyar ember kerülne a trónra, ez meg azt szeretné, ha a német is magyar volna.

A kalapos király beutazta az országot, úgy, mint hajdan Mátyás, az igazságos. Mikor híre ment bérces Erdély egy kicsiny falujába, hogy jön a császár, lett nagy riadalom.
Mert a falucska lakói sose láttak császárt. Élt azonban a falu végén egy kiszolgált huszár, bezzeg ez látott. Hozzá csődült hát a falu apraja-nagyja, s váltig vallatta, mondja el, milyen a császár.

– Hm, a császár? – kezdi az öreg. – Láncosadta, az ám a nagyúr! Olyan gyémántok csüggnek a nyakából, mint a fél öklöm; belevakul, aki ember­fia ránéz! A hintója aranyból, a kereke ezüstből, a cifrája rubintkő, az ostornyél rozmaringszál.
– Hej, ha az Imre fiamat hazaeresztené a katonaságból! – sóhajtotta Kecskés Pálné nénémasszony.
– Haza? Azt lessé kend! Majd ha fagy! Nem azért viszik el a magyar fiút a csatába! Harminc esztendő múlva, ha deres lesz a szakálla, hazake­rül, ha csak el nem lövik kezét-lábát!

– Jaj, istenem! – sopánkodott a néni.
– Meg osztán kő van ám a császárnak a szíve helyén. Olyan hideg a szeme pillantása, hogy menten sóbálvánnyá válik, akire ránéz.
– Mán én azt se bánom, legalább nem fogok keseregni az én drága fiamért. Bizony, én megkérem a császárt, eressze haza! Nem tudom én elhinni, hogy a mi királyunk szívtelen.

– Hiszen ha király volna! De császár! Tudja, nénémasszony, hogy mi a császár? Kétfejű sas van a lobogóján, Bécs városában lakik, onnan kom-mandérozza az országot. Rigó, az öreg obsitos, hiába ijesztgette a falut, Kecskésné nem hagyta el a mondókáját.
– Dejszen, megkérem a császárt!

Végre elérkezett a dicső nap, s a császár bevonult a faluba.

De csudák csudája: nem ült színarany hintóban, nem csüngött ököl­nyi gyémánt a melléről. Takarosan lovagolt egy sárga szőrű paripán. Az arca az hideg volt és gondterhes. Szomorúan nézte a szegény né­pet; azon gondolkozott, hogyan lehetne rajta segíteni. Kecskésné asszonynéném elszánta magát, s az uralkodó elé lépve így szólt:
– Jó napot, adjon isten, felséges király uram! A császár elmosolyodott.

Olyan nyájas volt az arca, hogy az öreg néninek eszébe jutott a fia. Az is éppen ilyen idejű lehet, de különb, mert bajuszos.
– Felséges király uram…
– Mi kell, néni?
– Mondja lelkem, az isten áldja meg, mit csinál az édesanyja? Egész­séges?

A fiatal császár meghökkent.
– Az édesanyám? – monda. És lágy, meleg lett a szíve. Csaknem sírva fakadt. – Az édesanyám? Köszönöm, az édesanyám egészséges!
– Ej, hálátlan gyerekek! – szólt a néni. – Nem is gondoljátok, mennyit aggódunk értetek. Bizony, király uram, ne gondolja, hogy az édesanyja nem búsul magáért… Én is búsulok, haj, az én katona fiamért…

A néni sírva fakadt.
A király megsarkantyúzta lovát, hogy ne lássák, hogy az ő szeméből is kibuggyant a könny.

A néni búsan kiáltott utána:
– Tisztelem az öreg császárné asszonyt!

A császár elment, de két hét múlva sírva borult a néni fia édesanyja kebelére. A császár parancsára elbocsátották a katonaságtól. Nemsokára hazatért József is Bécsbe, az anyjához, Mária Teréziához.

Mikor meglátta a császárnét, eszébe jutott valami, és egy könnycsepp gördült az arcára.
– Mi lelt, édes fiam? – kérdi a királyné.
– Anyám, édesanyám! Tiszteltet egy erdélyi öregasszony, így beszéli a nép a téli fonókákban.