Egy madárka megszomjazott. Közel volt a kút, hát odarepült. Gondolta, kér a vödörtől egy kis vizet. A vödör éppen vízzel telten pihent a kút szélén.Méltóságosan és komolyan nézte a napsugarakat, melyek a vizén táncoltak, és pajkosan lemerültek a fenekére.
– Kérlek, vödör, engedd meg, hogy egy kis vizet ihassam belőled! -kérlelte a madárka.
– Megengedem – felelte a vödör leereszkedően.
A madárka a vödör szélére repült, és bele-belemártogatta csőrét a vízbe. Belemártotta, kikapta, és boldogan kortyintgatott. A szemét is behunyta gyönyörűségében, valahányszor egy korty leszaladt a torkán. Mikor a madárka eleget ivott, hálás tekintettel így szólt:
– Köszönöm, vödör, a vizet!
– Szívesen adtam – felelte kegyesen a vödör.
– És kérlek – folytatta a madár -, add át köszönetemet a kútnak is.
– Miért a kútnak? – kérdezte kissé bosszankodva a vödör.
– Mert hiszen a kút adja a vizet. A vödör elzöldült mérgében.
A fürdő napsugarak ijedten elmenekültek belőle, és valamennyi maga után vonta keskeny, ezüstös, súlytalan lepedőjét.
– Hát te az hiszed, hogy a kút vizét ittad? – kérdezte haragosan a vödör.
– Bocsáss meg, mindig azt hallottam, hogy a kúté a víz – szabódott a madárka, aki megszeppent kissé a vödör haragjától.
– Rosszul hallottad – sziszegte a vödör. – A vizet az emberek és az állatok nekem köszönhetik, nem a kútnak.
A kút nem egyéb mély gödörnél. Az oktondi emberek és állatok mégis azt hiszik, hogy a kút adja a vizet, s nem én. Pedig aki nem vak, láthatja, hogy tőlem kapja, nem a kúttól. Én vagyok a víz forrása, nem a kút. Elhiszed-e most már, te oktalan madár? – rivallt a kis szárnyasra.
A madár ijedten elrepült, és távozóban kiáltott vissza:
– Elhiszem, vödör, ha mondod!
A vödör pedig még gőgösebben és méltóságosabban terpeszkedett a kút szélén, lenézve kevélyen a kutat, mint ahogy akárhány nyegle ifjú lenézi tanítómesterét, akinek tudománya kútjából merítette vödörnyi tudását. A kút jó ideje türelmesen hallgatta a vödör dicsekedését. Mert nemcsak a madárkának dicsekedett, hanem a gulyának, ménesnek, nyájnak is.
Mondom, a kút, mint minden bölcs, türelmes volt, de egyszer mégis elszakadt türelmének fonala. „Hát majd meglátom, mire mégy nélkülem!” – gondolta.
Ezzel kapta magát a kút, és elapadt.
Nemsokára ismét útba ejtette a madárka a kutat.
„Itt van az a vödör, amelynek több a vize, mint a kútnak, kérjünk csak megint tőle” – gondolta. Ezzel a kúthoz repült.
– Vödör, kérlek, adj egy kis vizet!
A vödör ismét a kút szélén pihent, de nem fürdött benne a napsugár, mert üres volt.
Maga a vödör betegnek és szomorúnak tetszett, az abroncsa sem fénylett, mint máskor a vízcsöpptől, hanem vörös volt a rozsdától.
A vödör a madár szavaira az abroncsánál is jobban elvörösödött. Zavartan hümmögött:
– Hm, hm, most itta meg a vizemet a tehéncsorda, de majd mindjárt hozok!
Ezzel lesietett a kút fenekére, s ott suttogva könyörgött:
– Kérlek, öreg, tölts tele még egyszer vízzel, mert ha üresen bocsátasz fel, nagy csúfot vallok egy madárka előtt!
A kút feleletre se méltatta a vödröt, süket maradt minden esdeklésre. A vödör annyira röstelkedett, hogy fel se akart többé szállni a kútból, de aztán eszébe jutott valami, és fölemelkedett.
– Most nem adhatok, madárkám, innivalót, mert nem találom a vizeshordóm csapját, nem ereszthetek vizet.
Ezt mondotta a vödör, de már nem olyan gőgös hangon, mint ahogy annak előtte beszélt.
A madárka nem hitte el ugyan a csap meséjét, de mint alázatos állatka, úgy tett, mintha elhinné, és tovarepült.Nem úgy a ló.
Az sem hitte el, hogy elveszett a csap, hanem csúfondáros nyerítéssel ezt felelte:
– Mindig azt hirdetted, vödör barátom, hogy te adod a vizet, nem a kút. Hát miért vesztetted el éppen akkor a csapot, mikor a kút kiapadt?
Az ökör ezt mondta:
– Most bugyogj, vödör, mikor nincs víz a kútban! A juh is megvetően bégetett:
– Dicsekszik a vödör, mikor tele a kút!
Szerencsére, mint minden mélylelkű bölcs, a kút sem volt haragtartó, és nemsokára ismét adott vizet.