A kis antilop szeretett jól élni: szerette a jó ételeket, italokat. Manapság az állatok nem isznak mást, csak vizet, de azokban a régmúlt időkben bizony még úgy szüretelték a pálmabort, akárcsak az emberek ma.
A kis antilop a maga borát olyan állatoktól vásárolta, akik föl tudtak kúszni a fára, hogy megcsapolják. Az ilyen bor persze sok pénzbe került, az antilop szomjúsága pedig nagyobb volt, mint a zsebe, azért föltette magában, hogy ő maga fogja megcsapolni a fát. Meg is próbálta, hogy fölkapaszkodjék a pálmafa tetejébe, de bizony kudarcot vallott vele. Összetákolt hát egy jókora falétrát, de az olyan súlyos volt, hogy nem bírta megemelni. Akkor nádból csinált másikat — ez meg feleúton kettétörött, s úgy lebukfencezett róla, hogy majd a nyakát törte.
Leült hát a fa alá, és elkezdte törni a fejét, hogyan juthat föl a pálmafa tetejébe, mert a pálmabor csak ott fakad elég bőségesen, hogy a szomját oltsa vele. Csak volna legalább valaki, aki kötelet kötne a fa koronájára, akkor bizony nem lenne semmi gondja: lehajlítaná a fa fölső ágát, míg csak el nem érné. De a kúszóállatok közül senki se akart segíteni neki, hogy el ne veszítsék jól fizető vevőjüket. A mókus előre megmondta: ha egyszer antilop bátya kitalálja a módját a pálmabor szüretelésének, amilyen ravasz betyár, mindenki mást kiforgat az üzletből.
A kis antilopnak fülébe jutott a hír, és elhatározta, hogy a mókus lesz az, és senki más, akinek a segítségével a célját eléri. Ezért hát elkezdett hízelegni a mókusnak, és meghívta ebédre. A mit sem sejtő mókus elment hozzá. Kitűnő ebéddel várta a mókust egy pálmafa árnyékában, a házigazda mindenben kedvére járt a vendégének. Az ételek hosszú sora után italok következtek, egyik a másik után, addig-addig, amíg a sok pálmabor fejébe szállt a mókusnak, és elnyomta az álom.
A kis antilop meg, aki csak színlelte az ivást, de színjózan maradt, fogott egy vastag kötelet, rákötötte a mókus farkára, és elkiáltotta magát:
-Mókus testvér, mókus testvér, menekülj, jön a vadmacska koma!
A vadmacska neve – az ősi ellenség- egyszeriben talpra állította a mókust. Szempillantás alatt fönn termett a pálma tetején, s ijedtében észre se vette a magával vonszolt súlyos kötelet. Akkor a kis antilop rákiáltott:
– Utánad mászik a vadmacska, szedd a lábad, surranj le gyorsan a fa másik oldalán, hogy meg ne lásson!
A mókus leosont a másik oldalon, de alig futott néhány lépésnyire, észrevette, hogy a farkára kötött kötél nem engedi tovább. Mint a villám, átrágta a kötelet és eliszkolt. A kis antilop meg fölkiáltott örömében, megragadta a kötél két lecsüngő végét, elkezdte húzni lefelé a pálma koronáját. Ereje azonban cserbenhagyta, s már éppen azon tűnődött, mit csináljon, amikor megpillantotta a vízilovat, amint lomhán ballagott az ösvényen.
-Hé, Víziló bátya-szólította meg-, hogy szolgál az egészséged?
– Köszönöm, Antilop öcsém, jól. – És tovább baktatott.
-Talán bizony szóba ereszkednél a szegény emberrel, aki éppen most állt ki melletted! – kiáltott utána a kis antilop.
-Jobb lesz, ha nem ártod bele magad más dolgába, van neked elég pörpatvarod magadnak is! – dörmögött a víziló. -Helytállok én magamért nélküled is.
– Persze, hogy helytállsz, ha ott vagy, de előtted meg se mernek mukkanni! Tudják jól, hogy te vagy az ország legerősebb embere, de ha nem vagy ott, az más… Most is, míg nem jöttél, Elefánt bátya köpte a markát, hogy ő erősebb, mint te.
– Az elefánt hazudik – mordult fel a víziló mérgesen.
– Én is ezt mondtam neki, ezért fortyant föl ellenem. Vett egy kötelet, áthajította a pálmafa tetején, aztán lehúzta a kötelet majdnem a földig és így dicsekedett: „Ha Víziló bátya ezt utánam tudja csinálni, elmondhatja, hogy van olyan erős, mint én. Addig nem! ”
A víziló dühösen megállt.
– Hol az a pálmafa ? – kérdezte. A kis antilop szolgálatkészen rámutatott a fára, amelyről lelógott a kötél. A víziló megfogta a kötelet, és elkezdte húzni lefelé. Kemény munka volt, de a hiúság sarkallta, és addig erőlködött, míg csak a pálma koronája a földet nem érte.
-Várj csak, hadd kötöm meg – kiáltott a kis antilop -, hadd mutassam meg annak a vastag dicsekvőnek, hogy te sokkal lejjebb hajlítottad a fát, mint őkegyelme.
A vízilónak hízelgett a beszéd, beleegyezett, hogy a kis antilop lekösse a fa koronáját. Búcsúzóul odaszólt neki:
-Ha még egyszer azt meri mondani valaki, hogy nem Víziló bátya a legerősebb állat, küldd csak hozzám, majd meg tanítom én becsületre!
Így történt, hogy a kis antilop szépszerével megcsapolhatta a pálmafáját, és felséges lakomát csapott ingyen. A bor csak úgy csurgott a fából, s a kis antilop minden reggel színültig töltötte a nagy fazekat a drága nedűvel. Így ment ez jó ideig, míg csak egy reggel észre nem vette, hogy csupán, félig telik meg a fazék. Másnap meg már csak negyedéig lett tele. És a rákövetkező nap üres maradt. „Tolvajok!”- mondta magában a kis antilop, és éjnek idején elrejtőzött a fa közelében, hogy lássa, mi történik. Várt, várt, s egyszer csak látja ám, hogy fölbukkan a zsiráf, és elkezdi töltögetni a fazék tartalmát a maga fazekába, és elsétál vele.
Akkoriban a zsiráfnak csak olyan antilop formája volt, nagyobb ugyan a mi kis barátunknál, de még nem volt neki olyan irgalmatlan hosszú nyaka, éppen csak amolyan rendes nyaka volt neki is, mint az antilopoknak.
A kis antilop megesküdött rá, hogy megbünteti a tolvajt. Másnap estére odakészített egy erős kötelet, rákötötte a fa tetejére, a végire hurkot kötött, és ezt ráhúzta a fazék nyílására. Éjszaka aztán egy nagy késsel fölfegyverkezve lesbe állott. Hamarosan előjött a zsiráf.
Rápislantott a csábító pálmaborra ott a fazékban, de mielőtt áttöltögette volna, előbb beledugta az orrát, hogy jót húzzon belőle. A kis antilop sem volt rest, egyetlen nyisszantással elvágta a kötelet, a fa meg fölcsapódott, és magával rántotta a zsiráfot. A feje ugyanis benne maradt a hurokban.
– Segítség! Segítség! – kiabált a zsiráf. – Megfulladok!
De a kis antilop csak nevetett.
– Viszontlátásra, Zsiráf bátyó! Én most lefekszem. Holnap visszajövök, te akkorra meghalsz. A húsodat majd eladom pálmaborért. Vigyázz, hogy meg ne hűlj éjszaka! Magas állású úriember lett belőled, alázatos szolgád vagyok!
Így beszélt, és gúnyos tisztelettel hajbókolva elkocogott. Szegény zsiráf pedig csak egyre segítségért kiáltozott. Szerencsére az elefánt is, a víziló is éjszaka jár legelészni, meghallották a jajveszékelést. Odamentek megnézni, mi baj. A zsiráf könyörgött nekik, húzzák le. Az elefánt megfogta a hátsó lábát az ormányával, és rántott egyet rajta. Valami csikordult, de nem a pálmafa: a zsiráf nyaka nyúlt meg egy jó arasszal.
Megszólalt a víziló:
-Várj, most hadd próbálom meg én! – És jókorát rántott rajta ő is. Mire újabb csikordulás: a zsiráf nyaka megint hosszabb lett egy arasznyival. Aztán együtt próbálkoztak, az elefánt és a víziló. Egyik a jobb lábát, másik a bal lábát ragadta meg, és egyesült erővel rángatták lefelé. Csikordulás csikordulást követett, a zsiráf nyaka meg csak nyúlt, mint a gumi, s amikor földet ért a lába, a feje még mindig ott vergődött a pálmafa tetején. De szerencsére jött a mókus, átrágta a hurkot, és a zsiráf kiszabadult. De ó borzalom, akkor már olyan hosszú volt a nyaka, hogy rossz volt ránézni. Azóta is olyan hosszú, és már sose lesz rövidebb.