– Én vagyok a legerősebb és legokosabb állat – kérkedett büszkén a jaguár. – Ravaszságomnak, erőmnek és állhatatosságomnak nincsen párja a földkerekségen. Én vagyok az őserdő ura, nemhiába, retteg tőlem mindenki.

Ott ült egy faágon egy kis kabóca, még az énekléssel is felhagyott, úgy figyelte, leste a jaguár minden szavát, aztán incselkedve megszólalt:

– Az lehet, hogy te vagy a legerősebb állat, de okosságban meg állhatatosságban bőven akad párod. – Te nagyszájú semmirekellő – fortyant föl dühösen a jaguár -, tegyünk próbát, ha annyira biztos vagy a dolgodban!

– Hát jó – vágott vissza a kabóca -, hiszen én magam is okosabb meg állhatatosabb vagyok tenálad. Rendben van, tegyünk próbát. Aki előbb elalszik vagy megéhezik, megszomjazik, az vesztett. Legyen a tanúnk a majom meg a szarka. A jaguár elfogadta az ajánlatot, megkezdődött hát a verseny. A majom meg a szarka pedig felváltva őrködött.

Eltelt egypár óra, amikor a kabóca, kihasználva, hogy vetélytársa éppen a szemtelen légyhadat hessegette magáról, csendben kicsúszott a páncéljából, amelyet, mint tudjuk, időnként levet, és ott hagyta a páncélt a faágon, ő meg titokban átugrott egy másik fára, és belakmározott a gyümölcsből.

Aztán óvatosan visszaosont a helyére, megbújt a páncélja mögött, és elszunyókált. Telt, múlt az idő, a jaguár már majd éhen pusztult, a szomjúság is igen gyötörte, de vetélytársa, jobban mondva az üres páncélja egyre csak ücsörgött mozdulatlanul az ágon. A jaguár már nem bírta tovább, feladta a versenyt, és szégyenkezve eloldalgott a bozótba. Azóta aztán nem is merészkedik elő fényes nappal, alkonyatig elrejtőzik, mert attól fél, hogy még kicsúfolná a majom meg a szarka, és persze a kabóca. Úgy kell neki, minek hencegett!