Élt egy öregember Mátyás király idejében. Volt egy falatka földje, sikárfüvet termelt rajta, azt árulgatta. Így tartotta el a gyermekeit.

Egy nap amint a sikárfüvet szedegette, talált egy tojásnyi gyémántkövet. Nem ismerte mi az, de látta, hogy szépen világít, hazavitte s feltette a gerendára lámpa helyett.

A nagy fényességre átment este a szegény öreg gazdag szomszédja.

Kérdezte az öregtől:

-Hol vette kend ezt a hatalmas gyémántot?

-A földemen találtam, amikor a sikárfüvet ásogattam.

-Azt mondom én kendnek, hogy vigye le Mátyás királynak Budára. Ő annyi pénzt ad érte, hogy élete végéig lesz mint a tejbe aprítania. Ígérje meg, hogy amit kap a királytól, annak az egy-negyedét nekem adja, ha már ilyen jó tanácsot adtam!

Az öreg megígérte. Fogta a gyémántot, belekötötte a zsebkendőjébe és felment Budára a királyhoz. A strázsák az útját állták s csak úgy engedték be, ha annak, amit a királytól kap a negyedét nekik adja. Ketten voltak.

A király ajtónállója is egy negyedet kért. Az öreg annak is megígérte. Végre bejutott Mátyás királyhoz. Kérdezte a király:

-Aztán mit kérsz apó, ezért a szépséges gyémántért?

-Kétszáz botot. – felelte az öreg.

-Hogy értsem ezt? – kapta fel fejét a király.

-Kétszáz botütést kérek. A negyedét az első strázsának ígérte, a másik negyedét a másodiknak, a harmadik negyed felséged ajtónállóját illeti, a negyedik negyedre a szomszédom tart számot.

Mátyás megértette mindjárt, miről van szó. A saját szolgáinak nyomban kiosztotta a jutalékot. Az öregember szomszédjának sem kellett sokat várakoznia. A király hajdúi neki is megfizették a járandóságát. Mátyás király az öregnek aztán kifizette a gyémánt árát.

Az öreg sikárfő árus élete megkönnyebbedett. Holta napjáig gondtalanul élte napjait.