Az erdő alján, a bokor tövén már csak egy kicsi kutya rejtőzött. Öten voltak egykor: izmosak, gömbölyűek és vidám kedvűek. Kutyamama óvta őket széltől-víztől, erős nap fényétől, eső hűvösétől – mi lehet jobb ennél? Kutyamama a szabad ég alatt élt – evett, amit talált, ami így, nyáron egész jó mulatság, mert itt-ott kitesznek mindenféle földi jót: vasárnapi ebéd morzsáit, kiszáradt süteményvéget, és ó, még csontokat is, néha nem is keveset. Ez ám a kutyaélet!

De eljött a nyár vége, ritkulóban voltak a kerítések elé kitett tálak, az ízes-grízes maradékok – a boldogságmorzsákat már a verebek is felcsipegették. Ez ám a kutya élet! És egy nap kutyamama nem jött vissza. Mi lett vele? Talán csak a Szél tudja, a mindenhova befújó; talán csak a Nap látta, a mindent megvilágító; talán csak az Eső hallotta, a mindent tisztára mosó…

És ott maradt az öt gömbölyű, vidám kedvű, szőrös-borzos kiskutya. Vajon mi lesz veletek? Vajon ki lesz veletek? Kutyamama nem jött többé, hol lehetsz, te oltalmazó, testeddel melengető, Az öt gömbölyű, vidám kedvű, szőrös-borzos kiskutya, bizony, nagy bajban volt. S mert enni kell, elindultak világot látni. Tarisznyájukban nem volt hamuban sült pogácsa, és bizony sajnos az utak mentén sem kolbászból volt a kerítés. Először csapatosan meneteltek, de az öt éhes bendőnek bizony kevés volt a szerencsében talált falat – így a keresztutak közepén elváltak egymástól, és külön folytatták világlátó csavargásukat. Idejük végtelen volt és céltalan. Övék volt az ég, a levegő, a folyók tükre.

Esténként az erdő alján, a bokor tövén találkoztak újra és újra – egyre kevesebben. Hol maradtatok le? Mi történt veletek? A kicsi kutya nem tudta.

Már csak egymaga rejtőzött ott el éjszakára, a kövér képű Hold alatt. Nem értem, hova visznek, nem értem, mi lesz velem – gondolta, amikor felnyalábolták és kicsi kosárba rakták nevető szájú gyerekek.

Egymásra találás, így szokták mondani. Lett ennivaló, meleg fészek, boldogságmorzsák minden este – csak jaj, a folyó tükrét, azt tudná feledni?