Ki vágjuk? Ne vágjuk?

[Total: 0    Average: 0/5]

japán mese

Élt egyszer valahol egy szegény öregember. Elment egy szép napon az erdőre fát vágni.

Ment, mendegélt az őserdőben, évszázados fák alatt, amikor egyszerre csak, honnan, honnan nem, hangokat hall. A hangok szünet nélkül, szakadatlanul suttogták:
– Kivágjuk? Ne vágjuk ki? Kivágjuk? Ne vágjuk ki?

A suttogás csak nem akart abbamaradni, úgyhogy végül is az öreg így felelt vissza:
– No, hát ne vágd ki, amit nem akarsz, de vágd ki, amit ki akarsz vágni!

És mi történt erre?

A fák magas koronájából záporozni kezdett az arany, megszámlálhatatlan kisebb és nagyobb arany hullott alá a magasból, mintha a fák őszi, elsárgult leveleiket hullatták volna. Az arany mind az öregember vállára hullott, úgyhogy végül majd összerogyott a nagy teher alatt. Gyorsan hazafelé indult, de úgy belefáradt a rengeteg arany cipelésébe, hogy alig tudott bevánszorogni az ajtón.

Otthon aztán kezdte leszedegetni az aranyat a hátáról meg a válláról. Behívta a feleségét is, hogy segítsen. Amint készen voltak vele, csak nézték-nézték, bámulták a rengeteg kincset, és nem akartak hinni a szemüknek.

Egyszerre gazdagok lettek.

De meghallotta az irigy és gonosz szomszéd, mi történt az öregekkel, és elhatározta, hogy ő is szerencsét próbál az erdő fáival. Hát hogyne! Ha ilyen egyszerű a dolog! Másnap fel is kerekedett, és elindult az erdőbe.

Alig ért a sűrűbe, hallja ám a suttogást:
– Kivágjuk? Ne vágjuk ki? Kivágjuk? Ne vágjuk ki?

Ugyancsak megörült, hogy ilyen jól megy minden, és visszafelelt:
– Ne vágd ki, amit nem akarsz, de vágd ki, amit ki akarsz vágni!

Erre aztán záporozni kezdett a fák koronájából – de nem ám az arany, hanem a puha és nyúlós fenyőgyanta. De a gonosz olyan mohó volt, hogy hatalmas fűzfavessző kosarat tartott a fa alá, ebbe hagyta zuhogni az aranyszínű folyadékot, míg összerogyott a teher alatt. Nagy üggyel-bajjal hazavánszorgott a kunyhójába, és így szólt a feleségéhez:
– Hé, asszony! Hozd csak gyorsan a fáklyát, nézd meg, micsoda kincseket hozok!

Hozta is az asszony azonnal a világosságot, de egy babszemnyi aranyat sem talált, hiába nyüzsgött, forgott a fáklyával a kosár körül. Addig-addig keresgélt, egyre közelebb tartva a lángot az emberhez, hogy jobban lásson, míg végül tüzet fogott a gyanta, és lángra lobbant, sercegve, sisteregve égni kezdett, és a kunyhó mindenestül hamuvá, porrá égett.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük