Skip to content

Hárs László: Jankó és a mákszemtündér

    Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis – csak volt egy kisfiú, úgy hívták, hogy Jankó. Ez a Jankó egészen kicsi kisfiú volt, apró volt mindene: az orra, a füle, a szája, a kisujja, de a legapróbb mégiscsak a tündérkéje volt, olyan icurka-picurka, hogy még a mama gyűszűjében is elveszett, alig lehetett megtalálni. Nem volt nagyobb a lehető legkisebb mákszemnél. De Jankó éppen elég nagynak találta, nagyobb tündérrel nemigen tudott volna mit kezdeni.
     Ez az icurka-picurka mákszemtündér estéről estére meglátogatta Jankót. Amikor lefeküdt, s a mama eloltotta a lámpát, a tündér menten ott termett a párnáján, odatelepedett a füléhez, sőt egyenesen betelepedett a fülébe, és mesét mondott neki. De olyan csodálatosan mesélt, olyan tündér módra mesélt, hogy Jankó nemcsak hallotta, hanem látta is a mesét.
    Miről is mesélt ez az icurka-picurka mák – szemtündér?
    Például a teásfazékról, amely oly pompásan pöfögött, hogy versenyre kelhetett volna a gőzmozdonnyal. Versenyre is kelt, és a gőz szétvetette. Például a ceruzáról, amelynek hegyében csodálatos képek laktak. Csak kézbe kellett venni a ceruzát, s az már rajzolta is a képeket, amelyek menten megelevenedtek és leröppentek a papírról. Például arról, amit Jankó különösképpen szeretett hallani és látni.
    A mese úgy kezdődött, hogy a tündér intésére virágos mező támadt a szoba helyén. Jankó meg olyan icurka-picurkára zsugorodott, mint a tündér. Kettesben sétálgattak a fű között, kéz a kézben, mintha csak szálfaerdőben barangoltak volna. Fejük felett a nap ragyogott, fülükbe bogarak zümmögtek, s később a hátára vet – te őket egy fecske. Felrepültek a felhők közé, és ott gurigáztak az esőcseppekkel, mint az üveggolyókkal. Telt-múlt az idő, s a tündér minden este mesét mondott, mert rengeteget tudott, többet, mint a legvastagabb meséskönyv.
    Egy este azután így szólt a tündér:
    – Jankó, most az utolsó mese következik. Jankó és a Jankó semmit se szólt, még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy várta az utolsó mesét.
    A mákszemtündér pedig intett pirinyónál is pirinyóbb kezének még sokkal pirinyóbb ujjával, és Jankó máris egy nagy termet látott. A teremben padok sorakoztak, a padokban gyerekek ültek, és a terem végében magasodó fekete táblára figyeltek. Jankó nézte, nézte a gyerekeket, és balról a második padban egyszer csak megpillantotta saját magát is, amint az irka fölé hajol, és egy nagy A betűt ír. Aztán az iskola kapuját látta déli napsütésben.
    A kapun iskolások özönlöttek ki. Kereste magát az elsősök között, de nem lelte. Sorra lépdeltek ki a gyerekek az iskola kapuján, az elsősök után a másodikosok, aztán a harmadikosok és így tovább… Végül kiléptek a nyolcadik osztályosok is, és Jankó egy nagyon-nagyon ismerős fiút pillantott meg köztük. Addig-addig törte a fejét, hogy honnan is ismeri ezt a fiút, amíg eszébe jutott, hogy innen az ágyból, mert ő maga az a nyolcadikos, senki más.
    – És most elég a meséből, Jankó – mondta ekkor a tündér. Kapta magát, beosont Jankó fülébe. Könnyen tehette, hiszen apróbb volt, mint a legapróbb mákszem. Mind beljebb és beljebb osont, addig-addig, míg eljutott egészen a szívéig…
    Másnap reggel Jankó felkelt, megmosdott, felöltözött, megfogta a mamája kezét, és elment vele az iskolába, abba, amit a tündér meséje megmutatott neki. S attól a naptól fogva többé senki se telepedett Jankó párnájára vagy fülcimpájára, de nem búsult ezen egy cseppet se, mert érezte és tudta, hogy a tündér most már a szívében lakik, s ott dobogja a meséit. Figyeljetek jól, biztosan a ti szívetekben is ott lakik egy icurka-picurka tündér, és meséket dobog nektek. Csak meg kell hallani.

    Pin It on Pinterest