Skip to content

Grimm: A békakirály

    A békakirály

    Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király s ennek három leánya. Szép volt mind a három, de különösen a legkisebb. Ez olyan szép volt, olyan gyönyörű volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

    Volt a király palotájához közel egy rengeteg erdő, rengeteg erdő közepén öreg zádogfának árnyékában egy kút. A kicsi királykisasszony, ha meleg idők jártak, mindennap kisétált az erdőbe, leült a kút mellé. Itt ült, üldögélt sokáig s ha elunta magát, elővette arany golyóját, azzal labdázott. Ez volt az ő legkedvesebb játéka.

    Hanem egyszer mi történt? Az történt, hogy a golyó nem esett a kicsi királykisasszony kezébe, hanem esett a földre, onnét pedig belegurult a kútba. Belegurult s abban a pillanatban el is tűnt. Hiába nézte, vizsgálta a kicsi királykisasszony: mély volt a kút, nem látott a fenekére, – volt golyó, nincs golyó! Hej, sírt a kicsi királykisasszony, nagy búnak eredt szegény feje. Egyszerre csak hallja, hogy valaki beszél hozzá:

    – Mi bajod, királykisasszony, mért sírsz olyan keservesen?

    Körülnézett, de nem látott eleven lelket. Az ám, nem ember szólt hozzá, hanem egy nagy csúnya béka a kútból.

    – Hát te szóltál hozzám, mondotta a királykisasszony csudálkozva. – Azért sírok, mert arany golyóm a kútba esett.

    – Egyet se búsulj, – mondotta a béka. – Visszaveszem én a te arany golyódat. De mit adsz nekem, ha felhozom a kút fenekéről?

    – Amit csak kívánsz, édes békám. Ruháimat, gyöngyeimet, drágaköveimet, de még aranykoronámat is.

    Mondotta a béka: Nem kellenek nekem a te ruháid, gyöngyeid, drága köveid, szép királykisasszony. Az arany koronád sem kell. Hanem ha megígéred, hogy jó barátom, játszótársam leszel; ha megígéred, hogy asztalkádnál melletted ülhetek, a te arany tányérkádból ehetem, a te poharacskádból ihatom, a te ágyacskádban hálhatok, felhozom neked az arany golyót.

    – Mindent megígérek, mondotta a kicsi királykisasszony, csak hozd fel az én kedves arany golyómat! De magában egyebet gondolt. Azt gondolta: csak brekegj, béka, brekegj, itt maradsz te a kútban s bizony nem ülsz te az én asztalom mellé. No bezzeg!

    Több sem kellett a békának, csak a kicsi királykisasszony ígéretét hallja, hopp, leszállott a tó fenekére, egy szempillantás múlva újra felbukott a víz színére, hozta szájában az arany golyót s szépen átnyújtotta a kicsi király kisasszonynak. Hej, örült a kicsi király kisasszony! Ugrált, táncolt örömében s futva indult hazafelé az ő kedves játékával.

    – Várj csak, várj, kiáltott a béka, vigyél magaddal, én nem tudok úgy szaladni, mint te! De hiszen brekeghetett, ahogy a torkán kifért, a királykisasszony rá sem hallgatott, futva futott haza s úgy elfeledte a békát, mintha nem is lett volna. A béka pedig mit tehetett? Nagy búsan leszállott a tó fenekére.

    Hát hiszen jó, jó, de mégsem úgy történt, mint a hogy a kicsi királykisasszony magában elgondolta. Másnap délben, mikor éppen ebédnél ültek mind, a király, a királyné, a királykisasszonyok s az udvarbéliek, hallják, hogy odakint a márvány garádicson pliccs, placcs, ugrál fölfelé valami, aztán egyszerre csak az ajtó mellé lepcsen, kopogtat s beszól:

    – Nyisd ki az ajtót, kicsi királykisasszony!

    Szalad a kicsi királykisasszony az ajtóhoz, nyitja, kikukkint a nyíláson s hát a béka ül ott, az ajtó előtt. Hirtelen becsapta az ajtót, visszaült az asztalhoz, de bezzeg nem ízlett az ebéd, s csakúgy dobogott a szíve az ijedtségtől. Látta ezt a király s kérdezte:

    – Mi bajod, kis lányom? Mitől ijedtél meg? Talán bizony valami óriás áll az ajtó előtt s el akart vinni téged?

    – Nem, nem, felelt a királykisasszony, nem óriás, hanem egy csúnya béka, az áll az ajtó előtt.

    – Mit akar tőled az a béka?

    – Jaj, lelkem édes jó apám, mikor tegnap az erdőben játszottam, aranygolyóm a kútba esett. Keservesen sírtam s ekkor egy béka felhozta a golyót a kút fenekéről. S merthogy nagyon kívánta, megígértem neki, hogy játszótársa leszek, de ki gondolta volna, hogy ez a csúnya béka ide jöjjön? S lám, most itt van s be akar jönni hozzám.

    E közben másodszor is kopogtatott a béka s bekiáltott:

    – Nyiss ajtót, nyiss ajtót, szép királykisasszony! Talán bizony elfeledted, mit ígértél tegnap nékem? Nyiss ajtót azonnal!

    Mondta a király:

    – Bizony, édes lányom, a mit igértél, meg is kell tartanod. Hát csak eredj és nyiss ajtót.

    Mit volt mit nem tenni, fölkelt az asztal mellől a kicsi királykisasszony, az ajtót kinyitotta, a béka meg, hopp, hopp, pliccs, placcs, végig ugrált a szobán, éppen a kicsi királykisasszony széke mellé.

    – Végy föl magadhoz, szólt a királykisasszonynak.

    A kicsi királykisasszony huzódozott, vonakodott, de a király rászólt haragosan:

    – Vedd föl!

    Fölvette hát a békát, az meg a székről egyenesen az asztalra ugrott s mondta:

    – Na most told közelebb hozzám a tányért, hogy együtt együnk.

    Odatolta kénytelen-kelletlen, de majd kirázta a hideg, úgy félt. A béka jóizüen falatozni kezdett, de bezzeg a kicsi királykisasszonynak elment az étvágya. Mikor aztán a béka jól lakott, azt mondta:

    – Most már eleget ettem, fáradt vagyok, álmos vagyok, vigy a szobádba, fektess selyem ágyadba s feküdj le te is, aludjunk.

    De most már „eltört a cserép”. Sírt a kicsi királykisasszony, sírásától zengett a palota. Hogy ő a mellé a hideg, utálatos béka mellé feküdjék! Inkább meghal!

    – De így meg úgy! – förmedt rá a király – ha jól esett a segítsége, essék jól a fekvés is mellette. Indulj!

    Tetszett, nem tetszett, meg kellett fogni a béka hideg testét s vitte a szobájába. Az ám vitte, de a szobában ledobta egy sarokba s egyedül feküdt a puha selyem ágyba.

    – Nem addig a’! szólt a béka. Fáradt vagyok, álmos vagyok, s éppen olyan jól akarok aludni, mint te. Végy föl az ágyadba, különben megmondom az édes apádnak.

    A kicsi királykisasszony leszállott az ágyból nagy boszúsan, felkapta a békát, s a falhoz dobta.

    – Nesze, aludjál, csúnya, utálatos béka!

    Hanem ebben a pillanatban mi történt? Hej, nagy csuda történt. Hallgassatok csak ide. A csúnya békából királyfi lett, de olyan szép királyfi, hogy a királykisasszonynak szeme-szája elállt a csodálkozástól.

    – Ki vagy te, mi vagy te? – kérdezte a királykisasszony, mikor egy kicsit magához tért a nagy csudálkozásból.

    Most a királyfi szép sorjában elmondta, hogy őt egy vén boszorkány békává varázsolta, merthogy annak a boszorkánynak a leányát nem akarta feleségül venni. Egyedül csak a kicsi királykisasszony szabadíthatta ki a kútból, más nem, különben béka maradt volna teljes világ életében.

    – Jössz-e velem az én országomba? – kérdezte a királyfi.

    – Elmegyek én veled a világ végire is, felelt a kicsi királykisasszony.

    Másnap reggel kinéznek az ablakon s hát egy aranyos hintó áll az ablak alatt; a hintó előtt nyolc hófehér paripa, a bakon pedig János ült, a királyfi hű szolgája. Ez a szolga olyan erősen szerette a királyfit, hogy mikor a királyfi békává változott, nagy bújában, bánatjában majd meghalt s hogy a szíve meg ne szakadjon, három vasabronccsal körülfogatta a szíve tájékát.

    Na, bezzeg most volt öröm! A királyfi meg a kicsi királykisasszony beültek a hintóba, János felült a bakra, közéjük csördített a paripáknak s vágtatott a hintó szélnél sebesebben, de még a gondolatnál is sebesebben.

    Már jó messzire voltak a várostól, egyszer csak a királyfi hallja, hogy valami nagyot pattan.

    – Hé, János, kiáltott előre a királyfi, valami elpattant a hintón!

    Hátra szólt János:

    – Nem a hintó, felséges királyfi, hanem a szívem tájékán pattant el egy vasabroncs. A mikor te béka lettél, akkor rakattam rá három vasabroncsot, hogy a szívem meg ne szakadjon. Abból pattant el most egy.

    Tovább vágtatott a hintó s egyszerre csak megint nagy pattanást hallott a királyfi.

    – Hé, János, bizony mondom, a hintóban baj esett.

    – Semmi baj sem esett, felséges királyfi, – a második abroncs pattant le a szívem tájékáról.

    Vágtatott a hintó tovább, s mikor éppen a királyfi palotája elé értek, akkorát pattant az abroncs, hogy a paripák megriadtak tőle.

    – Hé, János, nem törött le a hintó?

    – Nem törött le, felséges királyfi, csak a harmadik abroncs pattant le a szívem tájékáról!

    Abban a szempillantásban begördült a hintó a palota udvarára. Ott a királyfi szép gyengén leemelte a kicsi királykisasszonyt, felvezette a palotába, aranyszékbe ültette, aztán papot hívattak, megesküdtek, s csaptak hét országra szóló lakodalmat.

    Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

    Pin It on Pinterest