Élt egyszer valamikor régen, amikor még a szekerek kereke négyszögletű volt, egy gazdag kereskedő. Olyan gazdag volt, hogy néha még a király is tőle kért kölcsön, ha megszorult. Tisztelték is nagyon az emberek, ám de nem szerették, mert amerre csak járt, ott könny hullt, és szomorúság költözött a szívekbe. A kereskedőknek volt egy csodaszép lánya, akit Rebekának hívtak. Földig érő, fekete hajában igazgyöngyök csillogtak, kék szemében hideg fények Iobbantak.
Gyönyörű volt, de szíve, mint a jég. Rebeka boldogtalan volt, nem örült soha semminek, hiába tettek eléje aranyat, rubintot, gyémántot, és a Föld minden ritkaságát. Csak ült és nézte magát aranytükrében. Szolgálói féltek tőle, mert indulatában nem egynek levágta fülét, orrát, ha nem az történt, amit ő akart. – Én vagyok a világon a legszebb, a leggazdagabb – mondogatta a tükrének, amivel igen gyengéden bánt. Csak előtte sírdogált, csak neki panaszkodott, hogy mennyire unatkozik. A kereskedő is búslakodott. Hiába volt tele a kincseskamrája, mégsem tudta felvidítani a lányát semmivel.
Egy nap a törpe varázsló kereste fel a palotát.
– Gazdám, álmot láttam varázsitalomtól. Rebeka csak akkor lesz boldog, ha valaki elhozza a kék madarat az égig érő ezüstszikla ormáról – mondta a törpe.
– Megfizetem az árát, csak hozd ide! – parancsolta.
– Kedves gazdám, azt nem tudja ám akárki elhozni.
– Megfizetem, csak szerezz valakit, aki vállalkozik rá!
– A kék madár nem közönséges madár. Akit háromszor körberepül, az olyan boldoggá válik, hogy mindjárt kigyógyul minden bajából-bújából – mesélte a törpe, majd hozzátette:
– egy ember van csak, aki el tudná hozni: Trebla királyfi.
– Ki az a Trebla királyfi? – kérdezte kíváncsian a kereskedő.
– Ő Pirkadat királynő és Szél király fia, aki ezüst szárnyakkal született, és aki, ha kedve támad, a csillagokon sétál, vagy a felhőkön alszik. Megteheti, szárnya van, amivel még a szélnél is sebesebben repül.
– Megveszem azt a madarat! – kiáltotta a kereskedő -, és megfizetem Trebla királyfi fáradozását is – tette hozzá büszkén.
– Pénzért a kék madarat nem veszed meg, mert ő senkié és mindenkié.
A királyfit sem tudod megfizetni, mert nem becsüli az aranyat és nem szereti a drágaságokat! Egyszerűen él és szabadon. Neki nem parancsolhat senki. Trebla Fátyolkát szereti, aki fényesre mosdatja a csillagokat.
– Akkor kérni fogom őt, hogy segítsen. A lányom boldogsága miatt mindenre hajlandó vagyok – jelentette ki a kereskedő.
Levelet írt hát Trebla királyfinak, melyben leírta kívánságát, és egy fehér tollú sassal elküldte Pirkadat királynő birodalmába. Telt-múlt az idő, de válasz nem érkezett. Egy jó év elmúltával azonban egy gyönyörűségesen szép ifjú repült be a kereskedő gyémántokkal kirakott ablakán.
– Trebla vagyok, azért jöttem, hogy segítsek. Messzi csillagokon jártam, de siettem hozzád, ahogy csak tudtam.
A kereskedő kerek szemekkel bámulta a királyfit. Volt is min csodálkoznia, mert Trebla fekete hajával, kék szemével, sudár termetével a megszólalásig hasonlított Rebekára. Megdörzsölte a szemét egyszer-kétszer, de semmi kétség, ébren van, és ez a szép ifjú itt előtte nem a lánya, hanem a Szél király fia, a Szárnyakkal Született.
– A szárnyamon ne csodálkozz! Szél apám ajándéka, hogy olyan szabad lehessek, mint ő.
– Királyfi, éppen a szárnyaid miatt tudsz segíteni szomorú kislányomon. A kék madár örömet szerezne neki, és nekem nincs már más vágyam, csak az, hogy Rebekát boldognak lássam.
Kérlek, segíts! – térdelt le a kereskedő.
– Mindenem a tied lehet, csak segíts – tette hozzá.
– Állj fel! Te ne térdelj senki előtt, apám! – kiáltotta Rebeka, ahogy belépett apja szobájába. De rögtön elakadt a szava, ahogy jobban megnézte a királyfit.
Egymásra néztek, de mintha tükörbe néztek volna. Olyan egyformák voltak, mint két tojás.
– Nem lehet igaz! – sóhajtotta Rebeka ámulatában.
– Nahát! – kiáltott fel Trebla meglepetésében és megsimogatta a lány bársonyos arcát, hogy nem álmodik-e?
– Segítek. Elhozom a kék maradat, hogy boldog lehess – szólalt meg a nagy bámulat után, és mint ahogy jött, úgy ment el.
– Ki volt ez az ifjú, apám? – kérdezte kipirulva Rebeka.
– Trebla volt ő, Pirkadat és a Szél fia. – válaszolta.
– Szeretem őt! Nem kell kék madár! Treblát akarom! – toporzékolt Rebeka.
– Megveszem lányom, mindent megveszek neked! – csitította az apja. Rebeka megnyugodott, hitt apjának, mivel mindig mindent megkapott tőle, amit csak akart.
Trebla könnyűszerrel elhozta a madarat, hiszen járt ő magasabban is, mint az ezüst szikla orma. – Elhoztam, amit kértél – nyújtotta Rebekának a csodás madarat.
– Nem kell, nem kell már! – és kidobta az ablakon.
– Elröpült – nézett utána a kereskedő.
– El – sóhajtott Trebla -, de én is megyek utána, nincs már itt keresnivalóm.
– Beszédem van veled! Várj! A lányom téged akar. Mondd meg, mennyi aranyat kérsz? – kérdezte nyíltan, szemrebbenés nélkül a kereskedő. Trebla elvörösödött szégyenében.
– Nem vagyok gyöngysor, se ékes drágakő, hogy meg lehessen vásárolni. Én szabad vagyok, nem szolgálok senkit sem. – mondta halkan, és elindult az ablak felé.
– Apám, megígérted! Apám ne engedd el! – sikoltotta Rebeka. A kereskedő durván megfogta Treblát. – Tépd ki a szárnyát! – kiáltotta Rebeka.
És apja kitépte. Trebla könnye kicsordult a fájdalomtól.
– Itt maradsz örökre nekem, és életed végéig szolgálni fogsz engem. Már nem tudsz elrepülni! – nevetett a szép Rebeka. A kereskedő nagyon elégedett volt magával, ahogy lánya örömtől kipirult arcában gyönyörködött.
– És még csak pénzbe sem került – dörzsölte össze kezét.
– Boldog vagyok! Köszönöm, apám! – csókolta meg a kereskedőt Rebeka. Ám boldogsága nem sokáig tartott. Hiába beszélt, nem válaszolt, hiába simogatta meg, ellökte magától.
– Trebla, szeress engem! Hát nem vagyok elég szép neked?
– Szép vagy, de a szíved gonosz, és buta vagy, ha azt gondolod, hogy parancsodra rögtön szeretni foglak. Nem szeretlek, nem is foglak szeretni soha – szólt őszintén a királyfi.
– Fogsz te még másképp is beszélni – nevetett Rebeka Treblára és szolgákért futott.
– Korbácsoljátok meg! – parancsolta Rebeka.
– Szeretsz már? – kérdezte.
– Nem szeretlek. – válaszolta a vérző királyfi. Rebeka magához hívatta a törpét.
– Főzz olyan bájoló italt, amitől örökre szeretni fog a királyfi engem. – kérte. A bájital el is készült, de nem segített semmit. Trebla hidegen nézett Rebekára, szíve nem telt el szeretettel iránta. Rebekának majd megszakadt a szíve nagy szerelmében.
– Mit tegyünk? Találj ki valamit, apám! – könyörgött Rebeka.
– Engedd őt el, itt már nem segít semmi sem – tanácsolta az apa.
– Trebla Fátyolkát szereti, aki fényesre mosdatja a csillagokat.
– Soha! Inkább meghalok! – sikította Rebeka a haját tépve.
A kereskedő átkozta azt a percet, amikor lánya és Trebla találkozott. Átkozta pénzeskamráját is, amely tele van, és lám, mégsem ér semmit, ha a lánya egyre boldogtalanabb. Szakállát tépve gondolkodott, de egy megváltó gondolat sem jutott eszébe.
Ahogy telt-múlt az idő, Pirkadat királynőnek hiányozni kezdett gyönyörű fia, szíve büszkesége. Érezte, hogy baj van, mint ahogy a madarak megérzik a közelgő vihart. Kérte Szél királyt, keresse meg fiukat. Keresték mindenhol, bejárták a Föld minden zegét-zugát, de nem találták sehol.
Sírt Pirkadat királynő éjjel-nappal, bele is betegedett a nagy bánatban. Olyan gyenge lett, hogy már felkelni sem tudott ágyából, ezért aztán soha meg nem virradt. Örök sötétség borult volna a világra, ha egy virgonc szellőcske be nem téved a kereskedő palotájába.
Ott meglátta a szomorú királyfit szárnyak nélkül, és megértett mindent. A szellőcske szélvészként repült Pirkadat királynőhöz, és beszámolt arról, amit látott.
– A kereskedő kitépte a szárnyait, és fogva tartja a palotájában? – hördült föl Szél király, és éktelen haragra gerjedt.
Villámsebesen elröpült a palotához, és minden erejét összeszedve szétrombolta, földig zúzta. A fiát pedig szelek szárnyán, ringatva vitte anyja ölébe.
Másnap megvirradt, kivilágosodott az ég. A kereskedő ott lelte halálát díszes palotájának romjai alatt. Vagyonát, töméntelen aranyát porrá zúzta
Szélkirály. Rebeka nem halt meg, nem volt olyan szerencséje, mint apjának. Szegényen, rongyosan, még sokáig bolyongott a világban, Treblát keresve.
Mivel nem találta, így önmagát nézegette tükrében, Trebla nevét kiáltozva. Az emberek féltek tőle, de szánalomból azért enni adtak a szegény bolondnak.