Hihetetlen történetet mondok, de annyira állítják, bizonyítják az összes medvék (mert szeretnek ám a medvék dicsekedni), hogy lovagiatlanság benne kételkedni. Gazsi körül forog a kaland. Gazsi, ez a vásott kisfiú, elszökött otthon­ról (bizonyosan rossz fát tett a tűzre, eltört talán egy bögrét), s addig ment, mendegélt, míg egyszer az erdőben találta magát, annak is a kellős köze­pén. Megéhezvén, korgott a hasa, szeretett volna már visszamenni, de nem tudta az utat.

Nosza, sírásra fakadt a mi Gazsink, de biz’ azt senki sem hallgatta, csak a gyík és a szarka, de azok csak nevették, mintha mondanák: „Minek mentél el otthonról, te kis csacsi! Minden dolognak elébb kell a végét átgondolni!” Amint így búslakodék a szegény Gazsi, egyszer csak megzörren a gally, s ott terem a tisztáson dirmegve-dörmögve egy vén mackó. Most ijedt meg igazán Gazsi, roppant zokogásra fakadva.

– Ne bőgj, fiacskám – monda a medve szelíden -, nem eszlek meg, pedig jó pecsenye válnék belőled. De a minap megfogta a bocsomat egy ember, aztán megsajnálta, szabadon eresztette, akkor megfogadtam, hogy soha nem eszem többé emberhúst.
– Igazán nem akar megenni, mackó bácsi?
– Nem én, fiam; inkább itt haljak éhen!
– Akkor hát vezessen haza az apámhoz.
– De már olyan bolondot nem teszek a kedvedért, hogy én a falu közelébe menjek, mert nektek a húsotok jó, nekünk meg a bőrünk jó; hanem tudod mit, fölveszlek a hátamra, hazaviszlek a barlangomba játszótársnak a fiam mellé.

A medve hátára vette Gazsit, s meg sem állott vele hazáig. Otthon már párolgott a jó ebéd, pecsenye, gyümölcs és csemegének medvecukor. A kis bocs nagyon megörült a pajtásnak, s Gazsi is kezdet: kibékülni a helyzetével. Csak úgy visszhangzott a barlang a vidám hancurájuktól. Birkóztak, búvósdit játszottak, a denevéreket ijesztgették. A kis medvebocs olyan udvarias volt, hogy hagyta magát földhöz vágta Gazsi kacagott, ugrált örömében.

Az öreg úr (már ti. nemzetes Mackó uram), elvégezvén délutáni szunyókálását, így szólt:
– Menjünk most, gyerekek, sétáljunk egyet a parkban. (Az egész a maga parkjának tartotta.)

De a kirándulás rosszul ütött ki. Egy fa mögül vadász leselkedett a medvére. Durrant a fegyver, s az öreg mackó fején találva rogyott össze. A kis ijedten futott apjához annak fájdalmas bőgésére, Gazsi ellenben se m hallott, se nem látott semmit, rémültében hanyatt-homlok rohant egyenesen a vadász felé.

– Végem van! – hörgé az öreg mackó.
– Ne hívassak orvost? – siránkozék a bocs.
– Nem, nem! Nem akarok még meghalni. Megpróbálok hazavánszo­rogni!

S a vén medve nagy kínosan hazaindult; a vér csak úgy csepegett. Mindenütt piros lett a fű, amerre mentek. De annyira jó szíve volt, hogy Gazsiról se feledkezett meg:
– Hát a pajtásod hol van?

Szétnéztek az erdő fái közt, s íme, a rossz Gazsi már akkor a vadász ölében ült.
– Gonosz, háládatlan teremtés – sóhajtott a medve -, a gyilkosomhoz szegődik. Majd hozzátette nagy lelki türelemmel s medvétől szokatlan jámborsággal: – De nem lehet csodálni, hiszen ember!

És Gazsi háládatlanságát csakugyan nem lehetett csodálni, mert a ad ászban a saját édesapját ismerte fel.

– Te vagy, édes rügyem, kis Gazsikám! – kiáltott fel a vadász, vidám örömre gyúlva. – Ej, csakhogy rád akadtam! Milyen szerencse, hogy a vadak fel nem faltak! De minek is teszel olyanokat, hogy felügyelet nélkül távozol hazulról.
– Soha nem teszem többet – könyörgött Gazsi csak még most az egyszer bocsásson meg, édesapám. Itt vesztem volna, ha nincs az a becsü­letes medve, akit édesapám meglőtt; az a hátára vett, hazavitt a barlang­jába, megetetett, megitatott, gondomat viselte…
– És én éppen azt a medvét lőttem meg! – kiáltott fel a vadász meg­illetődve. – Hát én a vadállatnál is rosszabb vagyok? Gyere fiam, vezess a medvéhez!

Elindultak a medve barlangjába. Már otthon feküdt az öreg mackó be­kötött fejjel, a bocs pedig gyógyította mindenféle füvekkel és orvosságokkal. Gazsi odarohant, és kezet csókolt a mackónak, ami láthatólag könnyítené fájdalmát, míg ellenben a vadász ünnepélyesen bocsánatot kért:
– Ne haragudjék, barátom uram! Ami történt, történt, változtatni már nem lehet. De szívem mélyéből sajnálom.

A mackó kezét nyújtá a vadásznak, s ezzel szent lett a béke. Sajátságos ritka jelenet, érdemes arra, hogy a piktor bácsi lefesse. Mondjam-e még tovább ezt a mesét? Medvecsont is beforr, a mackó meggyógyult, nem úgy, mint a varjú, de azt majd ezután mesélem el. Gazsi és a vadász ott maradtak a beteg mellett egészen a felgyógyulás napjáig, amikor aztán annak az örömére egy víg napot csaptak a barlangban.

Nagy lelkesedéssel járták a medvetáncot:
– Heje, huja, haj! Nincs már semmi baj!