A verebeknél éppen úgy van, mint az embereknél; a felnőtt verebek roppantul unalmasak és mindenről úgy beszélnek, ahogyan az a könyvekben meg van írva, a fiatalság pedig megy a maga feje után. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sárgacsőrű verébfióka, úgy hívták, hogy Csirip. Egy fürdőház ablaka fölött lakott az eresz alatt, csepüvel, mohával meg egyéb puha anyaggal kibélelt jó meleg fészekben.

Repülni még nem próbált, de már verdesett a szárnyával és mindegyre kikukucskált fészkéből:

minél előbb meg akarta tudni, milyen is tulajdonképpen a nagyvilág és alkalmas hely-e az ő számára.
— Csitt csak, csöndben csücsülj! — intette őt verébmamája.
Csirip megrázta a szárnyát és a földre nézett.
— Csúnya, csupasz, csúnya csupasz! — csipogta.
Hazaérkezett a veréb-papa, finom bogárkát hozott Csi- ripnek és elhencegett vele:
— Ugye, csuda csemege? Csuda?
— Csuda, csuda! — helyeselt a veréb-mama.

Csirip pedig bekapta a bogarat és azt gondolta magában: „Lábas kukacot hoztak — be furcsa csuda!”
És mindegyre kihajolt a fészekből, kipislogott a földre.
— Csitt, csöndben ülj — nyugtalankodott az anyja. — Még kibukfencezel innen!
— Micsoda, micsoda? — kérdezte Csirip.
— Semmi csoda, hanem leesel a földre, jön a macska és fölfal — magyarázta az apja, aki éppen vadászatra indult.
Így éltek, éldegéltek, de Csirip szárnya csak nem akart kinőni. Egyszer fújt a szél:
— Micsoda? Micsoda? — kérdi Csirip.
— Fúj a szél, vigyázz, mert még kifú a fészekből és ledob a földre, a macskának eledelül — magyarázta az anyja.

Csiripnek ez sehogy se tetszett, azért megkérdezte:
— Miért himbálóznak a fák? Maradjanak nyugton, akkor majd mindjárt eláll a szél . ..
S hiába magyarázta az anyja, hogy az nem úgy van, Csirip nem akarta elhinni; szeretett mindent a maga módján megmagyarázni.
Arra megy egy ember, karját lóbálja, Csirip erre mindjárt kész a magyarázattal:
— A macska kitépte a szárnya tollát, csak a csontja maradt meg!
— Ember az, te, s az ember mind szárnyatlan! — mondta veréb­mama.
— Miért?
— Az a sorsuk, hogy szárny nélkül éljenek, örökké csak a lábukon ugrálnak, érted?
— Miért?
— Mert ha szárnyuk lenne, mind megfognának bennünket, mint ahogy mi megfogjuk a legyet.
— Csitt — méltatlankodott Csirip. — Csitt, csacsiság. Mindenkinek kell, hogy legyen szárnya. Hiszen a földön sokkal rosszabb, mint a levegőben! Majd ha nagy leszek, megcsinálom, hogy mindenki tudjon repülni.

Csirip nem hitt a mamájának, mert még nem tudta, milyen rossz vége lesz annak, ha nem hisz neki.
Leült a fészek legszélére, és teli torokból rákezdett a maga költötte dalra:

Ej, szárnyatlan emberek,
Gyalogosan jártok!
Megesznek ám a legyek,
Akármit csináltok!
Inkább ilyen kicsi legyek,
s mégis én egyem a legyet!

Addig-addig énekelt, amíg szépen kipotyogott a fészekből. A veréb­mama utána vetette magát, de máris ott termett a macska — hatalmas rőt, zöldszemű fenevad. Megijedt Csirip, kitárta szárnyacskáját, erre-arra billegett vékonyka szürke lábacskáin és azt csipogta:

— Van szerencsém, van szerencsém …

A veréb-mama félretaszította, tolla égnek állt, berzenkedett, félelmetes bátorsággal kinyújtotta körmeit, egyenesen a macska szemének …

— Hess, hess! Repülj, Csirip, repülj fel az ablakra, repülj …

A rémület erőt adott a verébfiókának, felemelkedett a földről, egyet ugrott, meglebbentette szárnyát, egy-kettő — és felröppent az ablakra! Anyukája is hamarosan követte, igaz, hogy farkatlanul, de annál nagyobb boldogsággal; leült melléje, tarkón legyintette, megszidta:

— Mi volt ez?
— Ugyan mi? — feleselt Csirip. — Nem lehet mindent egyszerre megtanulni.

A macska odalenn ült, mancsára l tisztogatta a veréb- tollat és fel- felpislantott rájuk csúnya zöld szemével:
— Mi-ilyen finom a húsa a verébfiókának, mi-intha egérke lenne, mi­ilyen kár!
Így hát minden jól végződött, csak szegény verébmama hagyta ott a farkát.

Fordította: Szőllőssy Klára