Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregapó, akinek volt egy fekete kutyája. Ez a kutya olyan picike volt, hogy öregapó elnevezte őt Egérkének. Egérke nagyon szeretett az erdőbe járni. Szaglászni, vadászni.

Egyik alkalommal, amikor az erdőben jártak, valami nagyon érdekes szag csapta meg Egérke szimatoló orrocskáját. Ment, ment az orra után és egyszer csak egy bokorhoz ért. A bokor alatt talált egy lyukat, ami egy alagútnak volt a nyílása. Egérke bebújt a lyukon át az alagútba és ment előre. Egyik lábát rakta a másik után. Ám egyszer csak valami az útját állta. Egy nyúlanyó! Egérke éktelen ugatásba kezdett, de a nyuszi meg sem mozdult. Csak mozgatta érdekesen a fülét és az orrát.

– Hát Te miért nem szaladsz el előlem? -kérdezte Egérke. – Hogy kapjalak el, ha nem szaladsz el előlem?

– Miért akarsz Te engem elkapni?- kérdezett vissza Nyúlanyó.

– Hát, nem is tudom pontosan. De én úgy tudom, hogy a nyulak el szoktak futni a kutyák elől. Te nem félsz tőlem?

– Nem! Tudod, te olyan picike vagy, hogy bármilyen hangosan is ugatsz, nem ijedek meg tőled. Úgyhogy kérlek, hagyd abba ezt a csúnya lármázást és gyere inkább velem, megmutatom neked a kis nyuszikat!

Így is lett. Nyúlanyó megfogta Egérke kezét és mentek előre az alagútban. Nemsokára megérkeztek Nyúlanyó házához. És valóban. Az egyik szobában, egy kis kosárkában ott aludt öt pici nyuszi.

– Ugye milyen aranyos kis jószágok? – kérdezte Nyúlanyó. – Na, Egérke! Most már ismered a hozzánk vezető utat, gyere el hozzánk nyugodtan máskor is! – mondta barátságosan Nyúlanyó.

Másnap reggel leesett az első hó. Öregapó nagyon féltette Egérkét. S, hogy nehogy megfázzon a nagy hidegben, ráadott Egérkére egy piros szegélyes, kék kabátot. Egérkét szúrta, szorította, csiklandozta a piros szegélyes, kék kabátka, de nem volt mit tenni, viselnie kellett. Öregapó közelebb húzódott a kandallóhoz, hogy megmelegedjen, Egérke pedig fogta magát, és piros szegélyes kék kabátjában beszaladt az erdőbe. Meg sem állt egészen Nyúlanyó házáig.

Mikor Nyúlanyó meglátta, felkiáltott:

– Ó, egek! Milyen gyönyörű korcsolya ruha!

– Csakhogy ez nem korcsolya ruha! – vakkantott mérgesen Egérke. – Hanem egy piros szegélyes, kék kabát! Ami szúr és szorít. Kérlek, segíts levenni rólam! Odaadnám takarónak a kis nyusziknak.

Nyúlanyó óvatosan levette Egérkéről a kabátot és betakarta vele az alvó nyuszikat. Nagyon meghatódott Egérke kedvességén.

– Egérke! Kérlek! Gyere el hozzánk máskor is! – mondta, majd megpuszilta Egérke homlokát.

Egérke boldogan szaladt haza. Útközben ugrándozott, ugatott és csaholt.

Mikor Öregapó meglátta, megkérdezte tőle, hogy hová tűnt a piros szegélyes, kék kabátka, de Egérke csak ugatott, ugrált boldogan. Öregapó pedig a mai napig azon gondolkodik és nem érti, hogy hová tűnt Egérke piros szegélyes, kék kabátkája.

(Fordította: Bartócz Ilona)