Álltam egyszer az udvaron, s figyeltem a fecskefészket az eresz alatt. Amíg ott álltam, elrepült a fecskepár, és üres maradt a fészek.

Amíg távol voltak, odaszállt egy veréb a fedélről, ráugrott a fészekre, körülnézett, repesett a szárnya, s besurrant a lyukon: aztán kidugta a fejét a fészekből és csiripelni kezdett.

Nemsokára visszaszállt az egyik fecske. Bedugta fejét a fészekbe, de mihelyt meglátta ott a vendéget, sivítani kezdett, egy helyben repdesett, aztán tovaszállott. A veréb meg benn ült a fészekben és csiripelt.

Egyszer egy egész fecskeraj érkezett: valamennyi fecske a fészekhez repült – mintha meg akarta volna nézni a verebet, és elrepült újra. A veréb nem félt, forgatta a fejét, és tovább csiripelt. Most a fecskék ismét odaszálltak a fészekhez, ott valamit mesterkedtek, s megint elrepültek.

Nem is céltalanul szálltak el a fecskék: mindegyik sarat hozott a csőrében, s rendre tapasztgatták a fészek nyílásához. Megint elrepültek, s megint visszaszálltak, s egyre több sarat tapasztottak a fészekre, s egyre szűkebb lett a nyílás.

Egy darabig látszott még a veréb nyaka, aztán csak a feje látszott, aztán csak a csőre, végre nem látszott belőle semmi: a fecskék teljesen bezárták a tapasztással a fészekbe, aztán elrepültek, s csivitelve kerengtek a ház körül a levegőben.