Egyszer egy szegény ember kiballagott a mezőre. Ahogy ott mendegél, mit lát: egy jókora nyúl lapul a bokorban. Megörvendett neki a szegény ember, elgondolta magában:

– Hej ezt egyenest a jó szerencse küldte! Fogom magam, kendert vetek. Fonok a kenderből egy jó hosszú kötelet. Abból hurkot kanyarítok. Azzal a hurokkal megfogom ezt a nyulat, beviszem a városba, egyenest a piactérre. Eladom a nyulat négy ezüstért.

Azon a négy ezüstön veszek egy szép kismalacot. Fölnevelem akkorára, mint egy kemence. Lesz tizenkét malaca, fölnevelem azokat is. A tizenkét disznónak megint malacai lesznek, mindegyiknek tizenkettő. Akkor eladom az egész kondát, tenger pénzt kapok érte.

Veszek a pénzen egy takaros házikót, aztán mindjárt megházasodom. Szép hajadont választok, dolgosat, hűségest. Két fiunk születik. Az egyiknek Vaszka lesz a neve, a másiknak Vanyka. Nőnek a fiaim, cseperednek, szántanak-vetnek, én meg csak üldögélek, pipázgatok, biztatgatom őket.
Odakiáltok:

„Héj te, Vanyka , fürgébben! Hallod Vaszka, lassabban!”

Tovább szövögette, hogy lesz, mint lesz.

— Aztán megházasítom a két fiamat. Egy napon tartjuk mind a kettő lakodalmát. Én már öreg leszek, kényeztetnek a menyeim, kímélgetnek. Ülök a szobában, rengetem a bölcsőt. Kikapom majd a bölcsőből az unokámat, fölemelem jó magasra: hopp!

Hopp! Hopp! Akkorát rikkantott örömében, hogy a nyúl meghallotta, kapta magát, eliramodott.

Sose látta többet a szegény ember.