Skip to content

Grimm: A négy fortélyos testvér

    A négy fortélyos testvér

    Élt egyszer egy szegény ember a négy fiával. Amikor a gyerekek fölcseperedtek, így szólt hozzájuk:

    – Kedves gyermekeim, ideje, hogy kimenjetek a nagyvilágba, és valami hasznos mesterséget tanuljatok. Nekem nincs semmim, amit nektek adhatnék; magatoknak kell boldogulnotok az életben.

    A fiúk elköszöntek az apjuktól, vándorbotot fogtak, és útnak indultak. Addig mentek, míg egy keresztúthoz nem értek.

    – Itt el kell válnunk egymástól – mondta a legidősebb testvér -, négy irányba indulhatunk el innét, ki-ki menjen a maga útján: De fogadjuk meg, hogy mához négy esztendőre ugyanitt találkozunk. Addig pedig próbáljunk szerencsét; hátha visszük valamire a világban.

    Megölelték, megcsókolták egymást, s a legidősebb északnak ment, a második délnek, a harmadik keletnek, a legkisebb meg nyugatnak.

    Az a fiú, aki északnak indult, csakhamar találkozott egy emberrel.

    – Hát te hová igyekszel? – kérdezte az ember.

    – Valami jó mesterséget szeretnék tanulni – felelte a fiú.

    – Tudod, mit? Gyere velem. Megtanítlak a tolvajmesterségre.

    – Hogyisne! Semmi kedvem hozzá, hogy az akasztófán száradjak el.

    – Attól ne félj! Nem arra akarlak én kioktatni, hogy másokat megkárosíts! Azt azonban megtanulhatod nálam, hogyan kerítheted birtokodba, amit senki emberfia nem tud megszerezni.

    A fiú engedett a rábeszélésnek, beszegődött az emberhez, és olyan alaposan elsajátította nála a tolvajlást, hogy ha valamit megkívánt, az szinte ott is termett már a zsebében.

    A második fiú délnek indult, nem sokáig vándorolt, hamarosan ő is találkozott egy emberrel.

    – Hát te hová tartasz, mi a szándékod a nagyvilágban? – kérdezte az ő embere is.

    – Azt én még nem tudom – felelte a fiú.

    – No, akkor gyere velem, kitanítlak csillagásznak. Annál nincs jobb mesterség: a csillagász még a legrejtettebb titkokat is kifürkészi a messzelátójával.

    A fiúnak tetszett az ajánlat; tüstént fölcsapott, s ment az emberrel csillagnézést tanulni. Mikor már eléggé jártas volt a tudományában, mestere egy messzelátót adott neki.

    – Ezzel mindent megleshetsz, ami égen-földön történik – mondta, és útjára bocsátotta a tanítványát.

    A harmadik fiú keletre tartott, és nemsokára találkozott egy vadásszal. Beállt hozzá, és az megtanította a mestersége minden fortélyára. Búcsúzáskor egy puskát adott ajándékba.

    – Amit ezzel célba veszel, azt biztosan eltalálod – mondta a vadász, és szerencsés utat kívánt neki.

    A legkisebb fiú nyugat felé bandukolt. Csakhamar őt is megállította egy ember, megkérdezte tőle, hová igyekszik, mi a szándéka.

    – Mit szólnál hozzá, ha szabó lennél?

    – Dehogy leszek! Hogy látástól vakulásig az asztal fölött görnyedjek, s ide-oda rángassam a tűt meg a vasalót? Azt már nem!

    – Ostoba beszéd! Nálam egészen más szabómesterséget tanulhatsz, olyat amelyik kellemes is, tisztességes is, tiszteletre méltó is, amellett a konyhára is hoz.

    A fiú ráállt a dologra, kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Mikor letelt az ideje, a mester egy tűvel ajándékozta meg.

    Ezzel mindent összevarrhatsz ami az utadba kerül, akár olyan lágy mint a tojássárgája, akár olyan kemény, mint az acél. És amit összevarrsz, úgy egybeforr, mintha mindig is egy darabban lett volna.

    Elmúlt a négy esztendő, és a kitűzött napon találkozott a négy testvér a keresztútnál. Nem győztek örvendezni, hogy újra épségben együtt vannak mind a négyen; mikor már eleget örültek, hazamentek az édesapjukhoz.

    – Csakhogy hazahozott a szél! – fogadta őket az öreg vidáman.

    A fiúk elmesélték neki, kivel mi történt, ki mit tanult a négy esztendőben. A ház előtt ültek egy terebélyes nagy fa alatt.

    – Most kipróbálom, mit tudtok – mondta az apjuk. Felnézett a fára, és a második fiúhoz fordult: – Fenn a tetőn két ág közt látok egy cinkefészket. Hány tojás van benne?

    A csillagász a fészek felé fordította a messzelátóját, s alighogy belenézett, nyomban ki is mondta:

    – Öt.

    Akkor az apa a legidősebb fiához fordult.

    – Hozd le a tojásokat, de úgy, hogy a madár, aki rajtuk költ, ne vegye észre.

    A furfangos tolvaj felkúszott a fára, kiszedte a madár alól az öt tojást, de úgy, hogy az semmit sem vett észre, és nyugodtan kotlott tovább, aztán át adta a tojásokat az apjának.

    Az öreg egyet-egyet az asztal négy sarkára tett, az ötödiket középre rakta, és azt mondta a vadásznak:

    – Lődd le egy lövéssel mind az öt tojást!

    Az megcélozta a tojásokat, és egyetlen lövéssel kettélőtte valamennyit.

    – Rajtad a sor – szólt az apa a legkisebbik fiúhoz -, varrd össze a cinkecsibéket, amik a tojásokban voltak, de úgy, hogy semmi bajuk ne legyen. Aztán varrd össze a tojásokat is.

    A szabó előszedte a tűjét, és szapora öltésekkel munkához látott. Mikor elkészült, a tolvajnak megint föl kellett másznia a fára, és vissza kellett lopnia a tojásokat a kotlós cinke alá. A kis madár nem vett észre semmit, tovább kotlott a tojásain, és pár nap múlva kiköltötte a fiókáit, öt szép kis cinkét. Ott, ahol a szabó összevarrta őket, mindegyiknek piros csíkocska volt a nyakán.

    – Derék legények vagytok, nem vesztegettétek hiába az időtöket dicsérte a fiúkat az öreg -, tisztességesen kitanultatok. Ha alkalmatok lesz megmutatni, mit tudtok, ország-világ csodájára jár majd az ügyességeteknek.

    Nem sokkal ezután nagy riadalom támadt az országban. Minden falut bejárt, minden zugba elhatolt a rettenetes hír: egy sárkány elrabolta a királykisasszonyt.

    A király éjjel-nappal búsult, s végül is közhírré tétette, hogy aki visszaszerzi a sárkánytól, feleségül kapja a lányát.

    Ennek hallatára a négy testvér összetanakodott.

    – Itt a jó alkalom: most megmutathatjuk, mit tudunk!

    Elbúcsúztak az apjuktól, és mentek a király udvarába. De mikor a palota kapujához értek, a második fiú azt mondta:

    – Megálljunk egy szóra, testvéreim! Előbb kikutatom, hol is van most a királykisasszony!

    Belenézett a messzelátójába, nézett erre, nézett arra, egyszer csak fölkiáltott:

    – Megvan! A tenger közepén ül egy sziklán. A sárkány előtte fekszik, és őrzi.

    Most már aztán bekopogtattak a palotába, kihallgatást kértek a királytól.

    – Uram királyom – mondták -, mi négyen vállalkozunk a királykisasszony kiszabadítására. Nem kérünk tőled mást, mint egy hajót, hogy érte mehessünk.

    Amit kértek, nyomban meg is kapták. Tengerre szálltak, és addig vitorláztak, míg föl nem tűnt előttük a szikla.

    A királykisasszony ott ült a szirten, a sárkány meg az ölébe hajtotta a fejét, és éppen aludt.

    A vadász megcélozta a szörnyeteget, hanem aztán csüggedten leengedte a fegyverét.

    – Nem lőhetek rá – mondta -, eltalálnám a királykisasszonyt is, és azon nyomban vége volna az életének.

    – Akkor rajtam a sor, majd én segítek a dolgon – szólt a tolvaj. Felkúszott a sziklára, és kilopta a sárkány feje alól a királylányt. Az iszonyú vadállat nem vett észre semmit, vígan horkolt tovább.

    A tolvaj beszállt a hajóba a királylánnyal, és boldogan vitorláztak hazafelé mind az öten. Jó messze jártak már, amikor a sárkány fölébredt álmából. Ide-oda kúszott a sziklán, kereste a királykisasszonyt, de hiába, sehol sem találta. Erre nagy dühösen fölemelkedett a magasba, csapkodott, verdesett szörnyű haragjában, s egyszer csak megpillantotta a tengeren az imbolygó hajót. Nagyot hördült haragjában, és pár perc múlva már ott fújtatott, ott prüszkölte a szikrát a fejük fölött a levegőben. Éppen le akar: csapni rájuk, de a vadász felkapta a puskáját, megcélozta, és szíven lőtte.

    A sárkány tüstént kiadta a páráját, fordult egyet a levegőben, és belezuhant a tengerbe. Hanem ez az irgalmatlan nagy test estében ízzé-porrá zúzta a könnyű kis vitorlást!

    A hajótörötteknek szerencsére sikerült elcsípniük néhány szál deszkát; abba kapaszkodtak, s úgy hányódtak a nagy vízen. Csakhogy a szabó se volt ám rest! Előszedte a tűjét, cérnáját, s azon sebtében összefércelte a deszkákat. Egykettőre elkészült a tutaj, felpattant rá, sorra kihalászta a roncsokat és olyan ügyesen összeöltötte őket, hogy csakhamar ott libegett előttük hibátlanul, útra készen a hajójuk.

    Most már aztán minden baj nélkül hazavitorláztak.

    A király azt sem tudta, hová legyen örömében, amikor viszontlátta édes-kedves gyermekét. Csak akkor hökkent meg egy kicsit, amikor a négy kérőre esett a tekintete.

    – Derék munkát végeztetek – mondta -, állom a szavamat: egyikőtökhöz hozzáadom a lányomat. De hogy melyik lesz a férje, azt döntsétek el egymás között ti.

    Nosza, nagy tusakodás kerekedett a testvérek közt, mert hát mindegyik jogot formált a királylányra.

    – Ha én meg nem látom, hol van, soha meg nem találjátok – mondta a csillagász.

    – Mit ért volna a te híres messzelátód, ha én ki nem lopom a sárkány feje alól! – szólt a tolvaj.

    – Az igaz, de a sárkány mindnyájatokat királylányostul széttépett volna, ha az én golyóm szíven nem találja – jelentette ki a vadász.

    – De ha én össze nem varrom a hajót, mindnyájan szánalmasan belevesztetek volna a tengerbe!

    – Egyforma joga van mind a négyeteknek – szólt közbe a király. – De mind a négyen mégsem vehetitek feleségül! Ezért a legjobb, ha nem lesz egyikőtöké sem. Jutalmul azonban mind a négyen kaptok egy-egy részt a birodalomból.

    A testvéreknek tetszett a döntés.

    – Mégiscsak jobb, ha békességben élünk, mint ha acsarkodunk egymásra – mondták.

    Mindegyik kapott hát egy-egy nagy birodalmat, és boldogan éltek az apjukkal, míg meg nem haltak.

    Pin It on Pinterest