Skip to content

Grimm: A szerencsés János

    A szerencsés János

    Volt egyszer egy legény, János volt a neve. Ez a János hét teljes esztendeig lakott egy gazdánál, s mikor a hetedik esztendő kitelt, azt mondta a gazdájának:

    – Gazduram, kitelt az időm, most már hazamék az édes anyámhoz: fizesse ki a béremet.

    – Jól van, János, mondotta a gazda, derék legény voltál, becsületesen szógáltál, itt a béred.

    Adott neki egy akkora darab aranyat, mint a János feje, még annál is valamivel nagyobbat, azt János belekötötte egy zacskóba, felvette a vállára s elindúlt hazafelé. Amint ment, mendegélt, szembe jön vele egy lovasember s János elkezdett sóhajtozni:

    – Hej, Istenem, de szép dolog a lovaglás. A lovasember úgy űl a lovon, akár a széken, nem botorkázik a kőben, a csizmáját sem szaggatja s mégis halad előre.

    Hallotta ezt a lovasember s mondja Jánosnak:

    – Hát aztán mért jársz gyalog?

    – Azért, mondta János, mert nincs lovam. Ezt az aranyat pedig haza kell vinnem – hét esztendőt szolgáltam érte! Hej, pedig de nehéz, majd leszakad a vállam.

    Tudod mit? Cseréljünk, mondotta a lovasember. Én neked adom a lovat, te meg add nekem az aranyat.

    – Jó szívvel, mondotta János s abban a pillanatban levetette válláról a zsákot.

    A lovasember leszállott a lóról, Jánost fölsegítette rá s még jó tanáccsal is ellátta:

    – Aztán ha gyorsan akarsz haladni, akkor csak bíztasd: nye, te, nye! s úgy szalad, mint a sebes szél.

    Na, Istennek ajánlották egymást, elváltak, ketten mentek kétfelé. Hej, hogy örűlt János! Most már van lova. De milyen lova! Megrántotta a kantárszárat, bíztatta a lovat: nye, te, nye! s a ló csakugyan neki is iramodott, de úgy, hogy János egyszer balra, másszor jobbra billent s addig billent erre, arra, míg egyszer csak – supp! belefordúlt az árokba.

    Alig tudott szegény feje feltápászkodni, a csontja is ropogott, fájt minden tagja s ugyancsak megbánta, hogy lóra cserélte az aranyat. Éppen mikor feltápászkodott, jött arra felé egy ember, ki tehenet hajtott. Ez az ember megfogta a lovat s kérdezte Jánost:

    – Mi baj, öcsém? Levetett a ló, úgy-e?

    – Jaj, le, hogy a farkasok ették volna meg. No de nem is ülök többet erre a dögre. Hej, csak jobb a tehén a lónál! Az ember szép csendesen ballag utána s amellett még tejet is ad, vajat is ad.

    – Tudod, mit, szólt a paraszt, cseréljünk.

    – Jó szívvel, mondotta János. Szakadjon meg a kend nyaka, ne az enyém!

    – Ne félj te attól, mondotta a paraszt, s azzal felpattant a lóra s úgy elvágtatott, mint a sebes szél.

    János is elindúlt a tehénnel, szép csendesen eregéltek. Hej, Istenem, de boldog volt János! Most már egész életében nem lesz gondja. Csak kenyere legyen, lesz hozzá tej is, vaj is, ha akarja, sajt is: mi kell még, János? Útközben betért egy korcsmába, ott a mi kenyér volt vele, megette, volt egy pár garasa, ivott bort is, aztán virágos kedvvel megint felkerekedett s mentek ketten, mendegéltek, szép csendesen eregéltek hazafelé.

    Délre járt az idő, rekkenő meleg volt, s János úgy eltikkadt a szomjúságtól, hogy a nyelvét is kivetette. Gondolja magában: itt a tehén, megfeji s vége a szomjúságnak. Megköti a tehenet egy fához s merthogy sajtár nem volt vele (már honnét is lett volna), vette a sapkáját, a tehén tőgye alá tartotta s elkezdette fejni. Fejte, fejte, de biz’ egy csepp nem sok, annyi tej sem cseppent. S mert mindenképpen tejet akart, erősen szorongatta, rángatta a tehén tőgyét, ez meg megunta a tréfát s úgy fejbe rugta Jánost, hogy hanyatt esett, elterűlt, még el is ájult a boldogtalan.

    Mikor nagy későre fölébredt, azt sem tudta, hol van: égen-e, vagy a földön. Szerencsére, arra jött egy mészáros, ki egy malacot tolt a talicskáján. Megáll s kérdi Jánost:

    – Mi baj, ecsém?

    Mondja János, hogy mi történt vele. A mészáros odanyújtja neki a kulacsát, kinálja, hogy igyék, majd magához tér. Aztán nézi a tehenet, megcsóválja a fejét s mondja:

    – Ezt ugyan fejheted, ecsém, egy csepp tej sincs ebben. Vén állat ez, nem is lesz ennek már teje soha ezen a világon.

    De bezzeg elszomorodott János!

    – Hát ezt ugyan ki gondolta volna, kesergett magában. Már most mit csináljak? Megüttessem? Ki eszi meg a húsát ennek a vén dögnek?

    – Tudod, mit, mondotta a mészáros, segítek én a te bajodon. Neked adom ezt a malacot, te meg add nekem a tehenet, majd kivágom én a húsát s valahogy csak eladom a többi hús között.

    – Ó, az Isten áldja meg kendet, – hálálkodott János.

    A malacot levették a talicskáról, kötelet kötöttek a hátulsó lábára s János elindúlt vele.

    Alig bírt magával, majd kibújt a bőréből, hogy lám, milyen szerencsés ő, most is milyen jó vásárt csinált! Hát csak mentek, mendegéltek. Egyszer csak hozzá szegődik egy suhanc, a ki egy szép fehér lúdat vitt a hóna alatt. Beszédbe elegyednek, János elmondja az ő nagy szerencséjét, a suhanc is, hogy keresztelőre viszi a lúdat.

    – Emeld csak, milyen nehéz, mondta a suhanc. De nem csuda, nyolc hétig tömtük. Na, aki ebből eszik, tudom megtörli a száját utána.

    János kezébe vette a lúdat, megemelte.

    – Igazán jó nehéz, mondta, de az én malacom se kutya!

    Eközben a suhanc aggoskodva nézett körűl, csóválta a fejét s hümgetett. Egyszer aztán megszólal:

    – Hallod-e, barátom, ezzel a malaccal majd meggyülik a bajod.

    – Mért gyűlne meg, te?

    – Azért, mert éppen most hallottam a falúban, ahol keresztűl jöttem, hogy a birótól elloptak egy malacot. Keresik is az emberek mindenfelé. Hátha ez éppen a lopott malac? Bizony mondom, tömlöcbe kerűlsz.

    De bezzeg megijedett János. Elkezdett könyörögni a suhancnak, hogy cseréljen vele. Jó szívvel neki adja a malacot a lúdért, csak bajba ne kerűljön.

    A suhanc egy darabig kérette magát, aztán – isten neki – oda adta Jánosnak a lúdat, ő meg a malaccal gyorsan félrecsapott egy mellékútra s nagy gyorsan eltünt vele. Ment János is az útján s hányta-vetette magában a cserét.

    – Ha jól meggondolom, mondotta magában, jó cserét csináltam. Egy az, hogy ennek a kövér lúdnak sok zsírja van; más az, hogy van tolla is, abból vánkost töltünk, – hej, de megörűl az édes anyám!

    Hát csak ment, mendegélt János s mikor az utolsó falúhoz ért, meglát ott egy öreg köszörüst, a ki szorgalmasan köszörűlt, s közben folyton énekelt:

    Forog, forog a kerék,
    Van zsebemben pénz elég.
    Csak kést s ollót köszörülök,
    S a zsebemben sok pénz csörög!

    Megáll János, köszön a köszörüsnek s mondja:

    – Hej, de jó dolga lehet kigyelmednek, hogy olyan virágos kedve van!

    – Meghiszem azt, felelt a köszörüs. Nincs jobb dolga embernek a földön, mint a köszörüsnek. Csak köszörűl, csak köszörűl s zsebe soha ki nem ürül, mindig tele van pénzzel.

    – Ugyan bizony?

    – Ugy van, bizony. Hát ezt a szép lúdat hol vetted?

    – Nem vettem, cseréltem egy malacért.

    – Malacért? Ugyan bizony?

    – Úgy van, bizony.

    – S hát a malacot hol szerezted?

    – Kaptam egy tehénért.

    – Ugyan bizony?

    – Úgy van, bizony.

    – Hát a tehenet?

    – Azt egy lóért kaptam.

    – Ugyan bizony?

    – Úgy van, bizony.

    – S hát a lovat?

    – Azt egy akkora darab aranyért kaptam, mint a fejem.

    – Ugyan bizony?

    – Úgy van, bizony. Akár meg is esküszöm.

    – No, hallod-e, mondotta a köszörüs, sok szerencsés embert láttam, de hozzád hasonlatost még nem, pedig megöregedtem, kenyerem javát megettem.

    – Meghiszem azt!

    – Látod-e, kár, hogy nem vagy köszörüs. Neked lenne még csak sok pénzed.

    – Az ám, mondta János, de ha nincs köszörüm.

    – Tudod, mit, adok én neked egy köszörűkövet. Azzal kezdhetsz valamit. Te meg add nekem a lúdat.

    – Jó szívvel, öreg, – rikkantott János nagy örömmel.

    Ott mindjárt kezet csaptak, a köszörüs adott neki egy vásott, csorba köszörűkövet, s ráadásul felvett a földről egy nagy követ, azt is neki adta:

    – Nesze, fiam, vigyed, ezzel egyenesre verheted az elgörbűlt szegeket – használd egészséggel.

    Na, volt öröm.

    – Igazán burokban születtem, mondta magában János, amint mendegélt. De egyszerre csak ellankadt, mind nehezebb, nehezebb lett a kő, éhes volt, nem volt mit egyék; szomjas volt, nem volt mit igyék, – hej, hej, bizony nem bánta volna, ha megszabadúl a kövektől. Áldott szerencsére, egy kúthoz ért, ott a köveket ledobta s neki hajolt a kútnak, hogy igyék belőle. Ahogy neki hajolt, hogy, hogy nem, elég az, hogy mind a két kő belecsobbant a kútba.

    – Hopp! de jó! Ó, de jó! – ugrott fel János örömében. – Nem kell haza cipelnem, ó, de jó! Na, ilyen szerencsés ember sem volt még a világon, mint én!

    Meg sem állott hazáig, futva-futott haza az éd’s anyjához.

    Holnap legyen János a ti vendégetek.

    Pin It on Pinterest