Megkezdődött a munka a varázshegyi házban,
nagyon sok a kívánság, és mindjárt mikulás van.
Sok kis manó sürög-forog, pakol és csomagol.
A műhelyben nagy a zaj, kicsi vonat zakatol.
Érkezik a sok ajándék, szét kell válogatni.
Névre szól itt minden darab, úgy kell zsákba rakni.
Szorgoskodik a manók között Tinka és Minka.
– Kakukk-kakukk, ebédidő! – Üt az órainga.
Üldögélnek egy sarokban, a kalács jólesik,
a vonat vesztegel, a műhely elcsöndesedik.
– Valamit nem nagyon értek. – suttog Minka halkan.
– Annyi sok itt az ajándék, de zsákból csak egy van.
Miért nem telik meg, hiszen napok óta rakjuk,
hová tűnik a sok játék, soha meg nem tudjuk?
Mellettük üldögélt a kedves arcú hóanyó,
mosolyogva hallgatja, mit beszél a két manó.
– Elmondom én, kicsi manók, nincs különös titok.
Amit mi itt beleteszünk, el is tűnik hipp-hopp.
A varázslat egyszerű, elviszi sok-sok zsákba
a télapó segédeknek, szét a nagyvilágba.
– Erre bizony nem gondoltam – csodálkozik Minka,
– de nagyszerű ez a varázs! – s megint üt az inga.
Újra indul a kis vonat, pöfögés, kattogás,
dalolnak a kis manók, vígan megy a pakolás.
Tudják, nem baj, hogy nem telik a mikulás zsákja,
mégis ott lesz az ajándék annál, aki várja.