– Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Már csak egyet alszunk, és itt a Télapó! – rontott be lelkesen a kis ház ajtaján Boglárka.
– Szervusz, kislány! – köszöntötte az öregember, elnézően mosolyogva Boglárka szeleburdiságán. -Gyere ide és mesélj, mit kértél a Télapótól!
Boglárka fürgén odaszaladt az öreg Kapusihoz, és kényelmesen az ölébe fészkelte magát.
– Nagyon jó voltam az idén – mondta, és ujjain számolni kezdett. – Jól tanultam, jól is viselkedtem, sokat segítettem anyunak és apunak, mindig szót fogadtam – itt egy kicsit megakadt a felsorolásban -, vagy legalábbis majdnem mindig – helyesbített -, de azért igazán jó voltam, és … és most biztosan megkapom, amit szeretnék…
– És mit szeretnél?
– Egy csodálatos, nagy babát. Akkora mint én – tárta szét apró kezeit a kislány – gyönyörű szőke haja van, kék szeme, és … és meglátod, nagyon megszereted majd te is.
– Aztán arra gondoltál-e már, hogy a Télapónak ki ad ajándékot? – kérdezte váratlanul Kapusi bácsi.
– A Télapónak? – csodálkozott Boglárka. – De hát neki nem kell ajándék, hiszen tele van a puttonya mindenfélével. Azt vesz ki belőle magának, amit csak akar.
– Azért az nem úgy van ám, Boglárka! A Télapó egész évben gyűjti a sok ajándékot a gyerekeknek, tömi tele a puttonyát. A végén aztán semmi sem marad neki, hiszen nem magáért gyűjtöget, hanem a gyerekek örömére. Te szeretsz ajándékot kapni, Boglárka?
– Igen, nagyon!
– Na látod! Szegény Télapó is biztosan örülne, ha valaki gondolna rá. De hát a Télapónak ki ad ajándékot!? – ismételte meg a kérdést Kapusi bácsi, és mosolygó szemmel, várakozva nézett a kislányra, aki láthatóan elgondolkodott a hallottakon,
– Szegény Télapó! – mondta kisvártatva Boglárka. – Tényleg nagyon rossz lehet neki!
– Gondold csak el – folytatta az öreg -, milyen magányos lehet a Télapó egész évben. Még a gyerekek se gondolnak rá, csak ilyenkor, amikor ajándékot várnak tőle! Aztán ha megkapták – el is felejtik hamar, mintha ott se járt volna.
– Jó estét, Kapusi bácsi! – nyitott be az ajtón váratlanul egy magas, bajuszos fiatalember, furcsa, kis zöld kalapban. – Mit szól, milyen szép fehér telünk van! Így aztán biztosan idetalál a Télapó a szánjával, igaz-e kislány!
– Szervusz Kálmán! – köszöntötte az öreg. – Mi járatban erre, hol még a madár sem jár? Legfeljebb csak ilyen pelyhes kiscsibe – pillantott Boglárkára szeretettel.
– Csak benéztem, hátha meggondolta magát a festmény ügyében.
– Nem eladó! – rázta meg a fejét Kapusi bácsi.
– Ugyan már, minek az a téli tájkép magának, mikor itt van az igazi, hamisítatlan hórengeteg! Csak ki kell néznie az ablakon!
– Mondtam már neked Kálmán, hogy ez emlék apámtól. Ez az utolsónak festett képe maradt csak meg az egész gyűjteményből. Ezt pedig nem adom el.
– Hát, ha mégis meggondolná magát, csak szóljon! Tudja, hogy bármikor jó árat adok érte – mondta a fiatalember, majd megemelte kalapját és távozott.
– Milyen képről beszéltetek? Megnézhetem? – ugrott fel Boglárka.
– Gyere, megmutatom.
A szomszéd szobában Boglárka még sosem járt.
Egyszerű kis szobácska volt, középen, a fal mellett egy öreg, rozoga ágy terpeszkedett méltóságteljesen, felette egy festmény, díszes keretben. A kép egy téli tájat ábrázolt. A szikrázó hóval borított fenyőfák büszkén ágaskodtak az ég felé, s a magasból letekintve őrizték a fehérben pompázó dombokat.
Boglárka meghatottan álldogált az ágy lábánál, egy kopott karosszék mellett. Kezét az öregember tenyerébe csúsztatta, s halkan suttogott. – De hiszen ez a Télapó otthona! – és szinte hallani vélte a rénszarvasok húzta szán dallamos csengőit.
– Bizony! – mondta Kapusi bácsi. – Ha ránézek erre a képre, nekem is gyakran eszembe jut a Télapó. Néha úgy érzem, mintha én ülnék a szánon, s száguldanék csilingelve, egyenesen ide… a gyerekekhez…hozzád…
– Na, elég az ábrándozásból! – váltott hirtelen hangnemet az öregember. – Ideje hazamenned! Gyere, elkísérlek! Gyorsan sötétedik, édesapád már biztosan vár.
Valóban, Boglárka apja a kertkapuban álldogált.
– Adjon Isten, jó estét! – üdvözölte meleg hangon Kapusi bácsit, s eszébe jutottak szülei, akik hajdanán ugyanígy várták őt téli estéken a ház előtt. Mert az öreg Kapusi bizony őt is a térdén ringatta valamikor, s ő hosszú, boldog estéket töltött nála, csodálatos történeteit hallgatva.
– Jó estét neked is, fiam! Aztán mit hoz a Télapó ennek a kis fruskának? – bökött Kapusi bácsi a házba szaladó kislány felé. – Mert nagyon várja ám a holnapot!
– Tudom – sóhajtott Boglárka édesapja. – Egy óriási babára vágyik. Nagyon csalódott lesz szegény, mert sajnos nem vehetjük meg neki. Tudja Kapusi bá’, a gyárnak nehezen megy, kevés a munka, és hát meg kell néznünk alaposan, mire költjük a pénzt.
Ilyen drága babára sajnos most nem telik. Talán jövőre.
– Pedig hát szomorú lesz a kisasszony a hőn áhított baba nélkül – mondta elgondolkodva Kapusi bácsi. – De talán a Télapó majd megkönyörül rajta – tette hozzá rejtélyesen. – Na, minden jót fiam, és nyugodalmas jó éjszakát!
– Minden jót! – búcsúzott az édesapa is, és szeretettel nézett a lassan elbicegő öreg után. „Gondolkoztál-e már azon, hogy a Télapónak ki ad ajándékot?” ötlöttek föl hirtelen Kapusi bácsi egykori szavai. Eszébe jutott az a hosszú, emlékezetes éjszaka, amikor órákon keresztül faragta a Télapónak szánt sípot. De régen is volt már!
– Képzeld! – fogadta a felesége, mikor belépett a házba. – Ez a lány a fejébe vette, hogy ajándékot készít a Télapónak! Talán azt hiszi, hogy így biztosan megkapja a babát.
Az édesapa elmosolyodott.
– Hagyd csak, hadd csinálja! Legalább megtanulja, hogy nemcsak kapni jó, de ajándékozni is legalább akkora öröm.
Boglárka nagy odaadással dolgozott egész éjjel. Egy rajzlapot vett maga elé, és a Télapó otthonát, a fehéren szikrázó, havas tájat festette meg. A kép közepén ott pompázott a rénszarvasok húzta szán, rajta a vidáman integető, piros ruhás Télapóval. Mikor elkészült, óvatosan belegöngyölte a képet a csizmájába, és a csillogóra tisztított lábbelit a ház ajtaja elé tette.
Másnap reggel Boglárka izgatottan rohant öreg barátjához.
– Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Nézd csak, megkaptam a babát!
– Igazán gyönyörű – dicsérte az öregember. – Majdnem olyan szép, mint te vagy.
Boglárka titokzatosan odahajolt Kapusi bácsihoz. – Én is készítettem ám egy ajándékot a Télapónak! Hogy ne érezze olyan egyedül magát! De most szaladok! – mondta, és már fogta is a kilincset. – Megmutatom a többieknek is a csodálatos babámat! Csókolom! – intett, és már ott sem volt.
Az öreg Kapusi derűsen nézett az önfeledt kislány után. Egy darabig még álldogált az ablakban, gyönyörködött a behavazott tájban, majd hálószobájába ment és kedvenc karosszékébe telepedett. Pillantását az ágy fölötti falra vetette.
A falról hiányzott a kép.
Helyében egy gyermeki elfogulatlansággal festett papírlap függött: egy téli táj, középen a vidáman integető Télapóval. – Hosszú ideje ez a legszebb teled, Télapó! – suttogta maga elé Kapusi bácsi, és a meghatottság könnycseppei lassan gördültek alá évgyűrűktől barázdált arcán.