Élt egyszer valahol, ott ahol a zergetollat boglyába rakják, élt egyszer egy szabó a három lányával. Egyik reggel a vásárba indult a szabó, és megkérdezte a lányait, kinek mit hozzon a vásárból.
Az egyik lány kötényt kért, a másik cifra papucsot, a legkisebbik azt mondta, hozzon az apja neki tearózsát. A szabó meg is vette a vásárban a kötényt, meg a cifra papucsot; tearózsát azonban nem talált sehol, pedig elég nagy volt a vásár.

Gondolta, hogy hazafelé menet majd csak talál valami kertet, és kér a gazdától egy szál tearózsát; talán még pénzbe sem kerül, végtére is nem olyan nagy valami az az egy szál rózsa.
Ahogy ballagott hazafelé, már erősen alkonyodott, amikor egy furcsa ház elé ért. Vasrácsból volt a kerítése, a kert meg telis-de teli volt tearózsával. Csak éppen be kellett nyúlni a rácson. Be is nyúlt, leszakajtott egy szálat, s már húzta volna vissza a kezét, amikor hangot hallott:
– Várj csak szabó, nem addig az!

A szabónak inába szállt a bátorsága, mert egy medvebocs állt előtte. Aztán meg mindenféle állat gyűlt oda a kertből; vadkutya, teknősbéka, zebra, még elefánt is volt. Mind egymás hegyén-hátán tolongott, de úgy különben békések voltak.

– Elviheted a tearózsát – folytatta a medvebocs –, de csak úgy, ha esztendőre elhozod
nekem azt, akinek a rózsát viszed! Mert csak az oldhat fel átkom alól, aki megszeret engem. A szabó ijedtében végig sem gondolta miről van szó, csak rámondta: úgy lesz. Hanem egész hazáig volt min töprengjen! Csak az vigasztalta nagy bánatában, hogy van még egy teljes esztendő, addig majd történik
valami. A lányai örültek az ajándéknak, kiváltképp a legkisebbik. Egész éjszaka a tearózsát szagolgatta.

Aludni az apja sem tudott, de nem volt szíve megmondani a lányának, hogy ajaj, nagyon sokba kerül még az a tearózsa! Esztendő elteltével olyan szép lett a lány, hogy a szabónak esze ágában sem volt már a medvebocsnak adott ígéret.

De amit elfelejtett a szabó, azt nem felejtette el a Medvebocs királyfi. Huszonnégy óráig várt, s mivel a szabó nem jelentkezett, beült a bársonnyal bélelt hintóba, odahajtott a szabó háza elé, és bekocolt az ablakon:
– Én vagyok, én vagyok, Medvebocs királyfi! Eljöttem a lányodért, akinek hoztad a tearózsát.
Na volt is ijedség: éjnek évadján ilyen látogatás! A lány sehogy se értette miről van szó; de az apja egyre mondta, hogy nem kell félni, jó dolga lesz, elvégre királyfihoz megy feleségül.
Ha akart, ha nem, mennie kellett. Vitte a lányt nagy boldogan Medvebocs királyfi. Az állatoktól nem félt a lány, mind olyan volt, mint a kezesbárány.

Keresték is a kedvét: még az oroszlánok is halkabban morrantak, hogy ne féljen. Kétszer is megfordította a zárban a kulcsot, hogy senki ne jöhessen be hozzá! De hát mégiscsak ki kellett nyitnia az ajtót, mert másnap reggel egy vadmacska azzal a hírrel jött, hogy Medvebocs királyfi nagyon beteg.
– Vagytok elegen a palotában, ápoljátok! – felelte a lány.
– Mézespuszedlit akar enni! – nyávogta a vadmacska.
– Hát süssetek neki!
– De a te kezedből szeretné megenni, akkor meggyógyul!
– Etesse meg a tigris! Én nem érek rá!
Kisvártatva a zerge kopogott be, hogy Medvebocs királyfi ágynak esett. De a lány erre sem ment ki. Nem is válaszolt. Aztán az ürge nyöszörgött az ajtó előtt, hogy Medvebocs királyfi már félrebeszél, talán meg se éri a déli harangszót.

Ezt már nem állhatta a lány szó nélkül:
– Az én lelkemen ne száradjon, ott leszek mindjárt, addig vigyázzatok, oda ne égjen a puszedli!
Mikor Medvebocs királyfi a harmadik puszedlit is megette a lány kezéből, hát csak kiugrik az ágyból, bukfencezik egyet, s abban a pillantásban olyan helyrevaló legénnyé változott, hogy álmodni nem lehetett különbet! És mind az egész háza népe emberré vedlett abban a minutumban. Már csak a lakodalom volt hátra.

Az ifjú pár feje fölött egy óriási tearózsa virított; életemben sem láttam olyan szép rózsát! Az esküvőre
három nagy erdőből meghívták az összes majmot, őzet, medvét, már kiket előtaláltak. Tizenkét róka később érkezett, addigra már túl voltunk a tyúklevesen. De azért nekik is jutott bőven a maradékból.