Egy anyának volt egy kis leánykája. A kislány minden reggel tejet kapott egy kis tálacskában, s amikor inni kezdte, odacsúszott hozzá egy kígyó, s együtt fogyasztották el a reggelit. Amikor kiürült a tálacska, a kislány a mamájához szaladt, és így szólt:
– Mamácskám! Adj még tejet, szisza mind megitta!

A mamája nem tudta, hogy ki az a szisza, de azért jó szívvel adott még. Így folyt ez hét esztendőn keresztül. A hetedik év végén azt mondta a kislánynak a kígyó:
– Gyere velem, s amelyik lyukba én bemászom, te is mássz utánam! Mindenütt légy a nyomomban, s amikor hazaérkezünk, kérd el apámtól a kígyók koronáját. Minden egyebet fog kínálni neked, de te semmi mást ne végy el, csak azt a koronát, s amire csak gondolsz, amit csak szeretnél, a korona mindent megad neked.

Elindultak tehát, és kisvártatva megérkeztek a kígyók tanyájára. Csodálkozott az öreg kígyó, amikor a kislányt megpillantotta! A kígyó pedig, amelyik vezette, mesélni kezdett az apjának. Elmondta, hogy
ettől a kislánytól kapott minden reggel tejecskét, és most valamit kérni szeretne.
– És mit szeretnél? – kérdezte az öreg kígyó.
– Szeretném megkapni a koronádat! – felelte a kislány.
Az öreg kígyó így felelt:

– Adok én neked annál sokkal szebbet, csak azt az egyet ne kérd tőlem!

De a kislány bizony semmi egyebet el nem fogadott. Végre megkapta a koronát, s hazaszaladt vele. Otthon a szekrény tetejére tette és azt gondolta magában: „Bárcsak megtelne ez a szekrény pénzzel!” Még ki sem mondta, máris teljesült a kívánsága. A szekrényben sok arany- és ezüstpénz csillogott.

Akkor a koronát a ruhák közé dugta és azt gondolta: „Bárcsak megtelne gabonával!” S annyi gabona lett egyszeriben a ládában, hogy szinte kicsordult belőle. Zsákba lapátolta, s hogy, hogy nem, közé keveredett a korona is. Elküldte az egészet a malomba. Soha többé nem látta a koronát. A malomban a molnár sem látta: talán a vízbe eshetett véletlenül, és a sebes víz magával sodorhatta. Ha a koronát a víz el nem vitte volna, az én mesém is tovább tartott volna.