Egyszer a légy meg a bolha elindult világot próbálni. Mentek, mendegéltek egy darabig, aztán a bolha megkérdezte:

– Hallod-e, pajtás, mitől dülledt akkorára a szemed?

Azt mondta a légy:

– Nekem attól, bolha pajtás, hogy mikor tehetem, az emberek feje búbján sétálgatok. Egyet lépek, egyet csípek, egyet lépek, egyet csípek. Addig-addig, míg az ember megdühödik, s fölemeli a kezét, hogy agyoncsapjon. Csak hát én elröpülök, ő meg magát veri fejbe. Ezen aztán olyan jót mulatok, hogy a szemem majd kiugrik a helyéből.

A bolha jóízűt kacagott a magyarázaton.

Egy darabig szótlanul lépegettek. Aztán megkérdezte a légy:

– Hát neked, bolha pajtás, mitől olyan görbe a hátad?

Azt mondta erre a bolha:

– Attól, légy pajtás, hogy én nem felülről csípem az embereket, mint te, hanem alulról. S ez bizony nehéz mesterség, mert ahányat csípek, annyiszor kell fölemelnem az embert. Egyet csípek, egyet emelek, egyet csípek, egyet emelek. No hát, ettől a sok emeléstől görbedt meg a hátam.

Ezen a légy akkorát kacagott, hogy a szeme még jobban kidülledt.