Egyszer volt egy szegény ember meg egy szegény asszony. Szerették volna, hogy gyerekük legyen, de nem lett. Mikor már nagyon megöregedtek, búsan érezték magukat az üres házban. Gondolkodott az ember, aztán így szólt a feleségéhez:
– Hallod-e, feleség?
– Hallom hát.
– Most elindulunk a templom felé. Te a felső úton, én az alsó úton. Ki mit talál, kutyát, macskát, madarat, hazahozza, s az lesz a mi gyerekünk.
Az asszony bólintott, hogy jó lesz, azzal elindultak. Az asszony nem talált semmit. A férfi talált egy tövisdisznót. Hazahozta.
– Nem a legszebb gyerek – mondta az asszony -, de nem baj, azért szeretni fogom.
Jól bántak a tövisdisznóval, etették, itatták, mosdatták, puha vackot készítettek neki. Pedig nem is tudták, hogy nem közönséges tövisdisznó az, hanem elátkozott királyfi.
Egy napon megszólal a tövisdisznó:
– Apám, anyám, ide hallgassanak.
Odanézett a két öreg, hogy ki beszél. Nem láttak még beszélő tövisdisznót, csodálkoztak hát. De gondolták, ha már beszél, miért ne válaszolnának neki. Megkérdezték tőle:
– Mit akarsz, fiunk?
– Apám, anyám, vegyünk disznókat, legyünk disznópásztorok – mondta a tövisdisznó.
Mire az ember nagyot sóhajtott:
– Vének vagyunk mi már ahhoz. Ki hajtja ki a disznókat?
– Kihajtom én – felelt a tövisdisznó.
Hát jó, vett a vénember disznókat.
– Vett, édesapám? – kérdezte a tövisdisznó.
– Vettem, fiam.
– Jól van, apám. Ha vett, vegyen még egy fehér kakast, egy veres kakast, egy fekete kakast.
– Minek az neked? – kérdezte az ember.
Mire a tövisdisznó így felelt:
– Azzal a három kakassal csinálom meg a szerencsénket.
Most már semmi sem hiányzott, a tavasz is eljött, ki kellett a kondát hajtani. Kérdezte az ember:
– Ki tülköl?
– Majd én – felelt a tövisdisznó -, adja csak ide a tülköt, édesapám.
Vette a tövisdisznó a tülköt, felszökött a ház tetejére, akkora hanggal tülkölt, minden disznó megijedt a faluban. Miután eleget tülkölt, lecsúszott a háztetőn, felült a fekete kakas hátára, s kihajtotta a kondát az erdőbe. A kakast megkötötte, maga lefeküdt a lapiban, hogy amit fáradt, kipihenje.
Nagy ballangerdő volt az, eltévedett benne, aki nem ismerte. Abban az erdőben utazott a fekete király sok szekerével, sok hintajával, egész háza népével. Ott érte a sötétség. Megijedt a király, s maga elé parancsolta a kocsisát.
– Menj – mondta -, keress valakit, aki innen kivezet.
Nekivágott a kocsis az erdőnek, fordult jobbra, fordult balra, de akárhová fordult, élő emberrel nem találkozott. Ahogy ide-oda topogott, kevés híján rátapodott a tövisdisznóra. Megmérgesedett a tövisdisznó, s kiabálni kezdett:
– Vigyázz te, rám ne lépj, mert úgy váglak pofon, hogy egyik szemed kiveri a másikat.
– Bocsánat! – mondta a kocsis.
– Szerencséd, hogy bocsánatot kértél, különben miszlikbe szaggattalak volna – mondta a tövisdisznó. – Hadd lám, ki s miféle vagy, s mi járásod van erre?
– Én a fekete király kocsisa vagyok. Eltévedtünk az erdőben, a király őfelsége kérdezteti, nem tudnád-e kivezetni innét?
– Ki én, ha hozol egy írást, hogy a király nekem adja lányát meg a fele királyságát. Írás nélkül egy lépést sem teszek, titeket meg felfalnak a farkasok.
Visszament a kocsis a gazdájához.
– No – tudakolta a király -, találtál-e valakit?
– Én igen, egy marcona tövisdisznót.
– Ha más nincs, az is megteszi – vélte a király.
– Igen ám, de azt mondja, csak akkor vezet ki bennünket innét, ha hivatalos írást kap, hogy övé lesz jutalmul felséges királyatyám leánya meg a fele birodalma.
A fekete király a lányához fordult, aki sült krumplit evett a tűz mellett:
– Mit szólsz hozzá, leányom?
A szép királylány megvonta a vállát:
– Inkább tövisdisznóné leszek, mintsem itt faljanak föl a farkasok.
Írást adott hát a fekete király, ünnepélyes, hivatalos írást, négy fekete pecséttel. A kocsis elvitte az írást a tövisdisznóhoz. A tövisdisznó zsebre vágta az írást, s ügyesen kivezette a királyt a nagy ballangerdőből.
Ennek utána a tövisdisznó visszament a disznaihoz, a kondát hazahajtotta. Aztán így szólt az apjához:
– Édesapám, holnap jól etesse meg a veres kakast, mert azzal megyek.
Másnap reggel a tövisdisznó megfújta a tülköt, felült a veres kakas hátára, s kihajtotta a disznókat az erdőbe. A kakast megkötötte, maga elfeküdt a lapiban, hogy amit fáradt, kipihenje.
Aznap a veres király utazott az erdőben. Ott utazott sok szekerével, hintájával, egész háza népével. Addig-addig utazgatott, amíg ott érte a sötétség, azt sem tudta, elöl van-e a hátul, vagy hátul az elöl.
Nagyot rikkantott a veres király:
– Kocsis, kocsis, gyere ide.
Odament a kocsis, megkérdezte tisztelettel, hogy mivel szolgálhat.
– Menj – küldte a király -, menj, keress valakit, aki innét kivezet.
Nekivágott a kocsis az erdőnek, fordult jobbra, fordult balra, de akárhova fordult, élő embernek még a szuszogását sem hallotta. Ahogy ide-oda topogott buzgalmában, kevés híján rátapodott a tövisdisznóra. Felfortyant mérgében a tövisdisznó, s kiabálni kezdett:
– Vigyázz te, rám ne lépj, mert úgy váglak pofon, hogy egyik szemed kiveri a másikat.
– Bocsánat – mondta a kocsis.
– Szerencséd, hogy bocsánatot kértél, különben miszlikbe szaggattalak volna – morgott a tövisdisznó. Aztán megkérdezte: – Hadd lám, ki s miféle vagy, s mi járásod van erre?
– Én a veres király kocsisa vagyok. Eltévedtünk az erdőben, a király őfelsége kérdezteti, nem tudnád-e kivezetni innét.
– Ki én, ha írást hozol tőle, hogy nekem adja a lányát, meg a fele királyságát. Írás nélkül nem mozdulok egy lépést sem, titeket meg reggelre felfalnak a farkasok.
Visszament a kocsis a gazdájához:
– No – tudakolta a király -, találtál-e valakit?
– Én igen, egy marcona tövisdisznót.
– Ha más nincs, az is megteszi – vélte a király.
– Igen ám, de azt mondja, csak akkor vezet ki bennünket innét, ha hivatalos írást kap, hogy övé lesz jutalmul felséges királyatyám leánya meg a fele birodalma.
A veres király a lányához fordult, aki sült krumplit evett a tűz mellett:
– Mit szólsz hozzá, leányom?
A szép királylány megvonta a vállát:
– Inkább tövisdisznóné legyek, mintsem itt faljanak fel a farkasok.
Írást adott hát a veres király, ünnepélyes, hivatalos írást, négy veres pecséttel. A kocsis elvitte az írást a tövisdisznóhoz. A tövisdisznó zsebre vágta az írást, s ügyesen kivezette a királyt a nagy ballangerdőből.
Ennek utána a tövisdisznó visszament a disznaihoz, a kondát hazahajtotta. Aztán így szólt az apjához:
– Édesapám, holnap jól etesse meg a fehér kakast, mert azzal megyek.
Másnap, hogy kivirradt, a tövisdisznó megfújta a tülköt, felpattant a fehér kakas hátára, s kihajtotta a disznókat az erdőbe. A kakast megkötötte, maga elterült a lapiban, hogy amit fáradt, kipihenje.
Aznap a fehér király utazgatott az erdőben. De vesztére, mert ráesteledett, s úgy eltévedt, azt sem tudta, hátul van-e az elöl, vagy elöl van a hátul. Odahívta hát a kocsisát, s ráparancsolt, hogy keressen valakit, aki kivezeti őket a tömérdek ballangerdőből.
Nekivágott a kocsis a sötét erdőnek. De hiába ment jobbra, hiába balra, sehol egy villanásnyi fényt nem látott, sehol embernek a nyomát nem fedezte föl. Ahogy ide-oda topogott buzgalmában, kevés híján rátapodott a tövisdisznóra. Felfortyant mérgében a tövisdisznó, s kifakadt nagy kiabálva:
– Vigyázz te, rám ne lépj, mert úgy váglak pofon, hogy az egyik szemed kiveri a másikat.
– Bocsánat – mondta a kocsis.
– Szerencséd, hogy bocsánatot kértél, különben miszlikbe szaggattalak volna – morgott a tövisdisznó. Aztán megkérdezte: – Hadd lám, ki s miféle vagy, s mi járásod van erre?
– Én a fehér király kocsisa vagyok. Eltévedtünk az erdőben, a király őfelsége kérdezteti, nem tudnád-e kivezetni innét.
– Ki én, ha írást hozol tőle, hogy nekem adja a lányát meg a fele királyságát. Írás nélkül nem mozdulok egy lépést sem, titeket meg reggelre felfalnak a farkasok.
Visszament a kocsis a gazdájához.
– No – tudakolta a király -, találtál-e valakit?
– Én igen, egy marcona tövisdisznót.
– Ha más nincs, az is megteszi – vélte a király.
– Igen ám, de azt mondja, hogy csak akkor vezet ki bennünket innét, ha hivatalos írást kap, hogy övé lesz jutalmul felséges királyatyám leánya meg a fele birodalma.
A fehér király a lányához fordult, aki lángost sütött a tűznél:
– Mit szólsz hozzá, leányom?
A szép királykisasszony rábólintott:
– Édesapám kedvéért tövisdisznóné is örömest leszek.
Írást adott hát a fehér király, ünnepélyes, hivatalos írást, négy fehér pecséttel. A kocsis elvitte az írást a tövisdisznóhoz. A tövisdisznó zsebre vágta az írást, s ügyesen kivezette a királyt a nagy ballangerdőből.
Ennek utána a tövisdisznó visszament a disznaihoz, a kondát hazahajtotta. Aztán így szólt az apjához:
– Tudja meg, édesapám, hogy megcsináltam a szerencsénket. A kondát adja el, az árából hatlovas hintót vegyen, házasulni akarok, lánykérőbe megyek.
– Lánykérőbe, fiam? – csodálkozott a szegény ember. – Nincs itt a közelben tövisdisznó egy sem.
Megrázta a fejét a tövisdisznó:
– Mit gondol kend felőlem, édesapám? Nem tövisdisznót akarok én feleségül, hanem királyleányt.
No jó, eladta hát a szegény ember a kondát, vett egy hatlovas hintót az árából. A tövisdisznó beült a hatlovas hintóba, s meg sem állt, míg a fekete király palotájához nem ért. Ott leugrott a bakról, s bekopogott.
Megjelent egy strázsa, és megkérdezte a tövisdisznót:
– Ki s miféle vagy, s milyen járásod van erre?
Elmondta a tövisdisznó, hogy levele van a király őfelségétől, s most eljött, hogy vigye a királylányt s a fele birodalmat is, ha belefér a tarisznyájába.
– No – felelt a strázsa -, majd szólok, hogy itt vagy.
Azzal elcsoszogott lassúdan. A tövisdisznó várt egy órát, várt két órát, várt három órát. De tovább már nem telt a türelméből. Kifogta az egyik lovat a hintóból, átugrott a várfalon, s belovagolt egyenest a trónterembe.
Mikor meglátta a fekete király, olyan zöld lett, mint az éretlen alma.
– Hát ez a hála? – kérdezte a tövisdisznó. – Kivezettem kendteket az erdőből, hogy a farkasok föl ne falják, s most így fogadnak, csukott kapuval! Vőlegény vagyok én, nem kéregető.
Látta a fekete király, hogy nincs mit alkudozni, nagyot sóhajtott, s megkérdezte:
– Itt esküsztök vagy otthon?
– Megfogadtam, hogy ott esküszöm, ahol kereszteltek – válaszolt a tövisdisznó.
– Jó – mondta a fekete király -, akkor vidd a lányom, vidd a hozományát. A fele birodalomért majd visszajössz az esküvő után.
Azzal a fekete király parancsot adott a szolgáinak, hogy rakják szekérre a lánya hozományát. Meg is raktak tizenhárom szekeret arannyal, ezüsttel, selyemmel, bársonnyal.
A menyasszonyt a tövisdisznó maga mellé ültette a hintóra.
Mikor már messzi távolodtak a királyi palotától, a tövisdisznó odahajolt a királykisasszonyhoz, és megkérdezte:
– Édes menyasszonyom, szeretsz-e engem?
– Hogy szeretem-e? Akkor lássam, mikor a hátam közepét!
A tövisdisznó megrántotta a gyeplőt. A hintó megállt.
– No – mondta a tövisdisznó a királykisasszonynak -, ha nem szeretsz, mehetsz haza.
A királykisasszony azon nyomban leugrott a bakról.
– A hozományommal mi lesz? – kérdezte.
– Azt hazaviszem, fizetségül, amiért kivezettelek benneteket a ballangerdőből.
Odahaza a tövisdisznó berakta a kamrába a tömérdek drágaságot. A lovakat bekötötte az istállóba, maga megvacsorázott, aztán így szólt:
– Édes szüleim, pénz van, menyasszony nincs. Majd holnap szerzek. Ha nem holnap, holnapután.
Másnap hajnalban megint felült a tövisdisznó a hintó bakjára, s addig hajtott, míg a veres király országába nem ért. A királyi palotát hamarosan megtalálta. Bement volna, de a kapu zárva volt. Megdöngette.
Mikor harmadjára döngette meg, nagy álmosan előbújt egy strázsa:
– Ki s miféle vagy, s milyen járásod van erre?
Elmondta a tövisdisznó, hogy levele van a király őfelségétől, s most azért jött, hogy elvigye a királykisasszonyt meg a fele birodalmat is, ha belefér a tarisznyájába.
– Majd szólok, hogy itt vagy – dünnyögte a strázsa.
Azzal elcsoszogott lassúdan.
A tövisdisznó várt egy órát, várt két órát, várt három órát. De tovább már nem telt a türelméből. Kifogta az egyik lovat a hintóból, átugrott a várfalon, s belovagolt egyenest a trónterembe.
Mikor meglátta a veres király, olyan sárga lett, mint a beteg citrom.
– Hát ez a hála? – kérdezte a tövisdisznó. – Kivezettem kendteket az erdőből, hogy a farkasok föl ne falják, s most így fogadnak, csukott kapuval. Vőlegény vagyok én, nem kéregető.
Látta a veres király, hogy nincs mit alkudozni, nagyot sóhajtott, s megkérdezte:
– Itt esküsztök vagy otthon?
– Megfogadtam, hogy ott esküszöm, ahol kereszteltek – válaszolt a tövisdisznó.
– Jó – mondta a veres király -, akkor vidd a lányom, vidd a hozományát. A fele birodalmat majd postán küldöm utánad.
A veres király mindjárt parancsot adott a szolgáinak, hogy rakják szekérre a lánya hozományát. Meg is raktak tizenhárom szekeret arannyal, ezüsttel, selyemmel, bársonnyal, disznótöpörtyűvel.
A menyasszonyt a tövisdisznó maga mellé ültette a hintóra.
Mikor már messzi távolodtak a királyi palotától, a tövisdisznó odahajolt a királykisasszonyhoz, és megkérdezte:
– Édes menyasszonyom, szeretsz-é engem?
– Szeretlek hát, akár a rothadt tököt vagy a döglött békát!
A tövisdisznó rögtön megrántotta a gyeplőt. A hintó megállott.
– No – mondta a tövisdisznó a királykisasszonynak -, ha nem szeretsz, mehetsz haza.
A királykisasszony leugrott a bakról.
– És a hozománnyal mi lesz? – kérdezte.
– Azt hazaviszem fizetségül, amiért kivezettelek benneteket a ballangerdőből.
Odahaza a tövisdisznó berakta a kamrába a tömérdek drágaságot. A lovakat bekötötte az istállóba, maga megvacsorázott, aztán így szólt:
– Édes szüleim, pénz megint lett, menyasszony megint nincs. De majd holnap szerzek én. Ha meg nem szereznék, ne is várjanak haza többé.
Sírt a két öreg, kérlelte, hogy így meg úgy, de a tövisdisznó kitartott a szava mellett. Másnap hajnalban megint felült a hintó bakjára, hajtott, míg a fehér király országába nem ért. Mindjárt meglátta a királyi palotát, messziről fehérlett, mint a hó.
Odahajtott, hát a kapu tárva-nyitva. Behajt, hát a fehér király elébe szalad:
– Csakhogy megjöttél, édes fiam. Régóta várunk ám. Hol akarsz esküdni? Itt vagy nálatok?
– A kedvéért itt, felséges királyatyám.
Akkora fényes esküvőt csaptak, hogy csak ökröt háromszázat sütöttek, nem is beszélve a rengeteg sok disznóról, libáról, kacsáról, pulykáról.
Esküvő után szekerekre rakták a menyasszony hozományát. A menyasszony felült a tövisdisznó mellé a bakra.
Mikor már messzi távolodtak a királyi palotától, a tövisdisznó odahajolt a királykisasszonyhoz, és megkérdezte:
– Édes feleségem, szeretsz-é engem?
Megsimogatta a királykisasszony a tövisdisznó fejét, s azt mondta:
– Szeretlek hát, hogyne szeretnélek!
Abban a szempillantásban, hogy ezt kimondta, a tövisdisznó gyönyörű szép királyfivá változott. Olyan, de olyan, de olyan szép volt, hogy a királykisasszony sírni kezdett örömében, a hintó elé fogott hat ló megijedt, s meg sem állott, míg hazáig nem repítette őket.
Odahaza a tövisdisznóból lett királyfi elmondta, hogy átok volt rajta, s a királykisasszony kedves szava váltotta meg. Örült a két öreg, hogy tövisdisznó fiukból ilyen derék legény vált. Örült a két öreg az új asszonynak is. Ma is örülnének, ha meg nem haltak volna.