Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy katona. Mikor kitöltötte a hátom esztendőt, nem volt egy krajcárja sem. Amint megy hazafelé, azt mondja: ,,Bárcsak egy bolondot találnék, akitől szerezhetnék egy kis pénzt!”

Elkezdett énekelni: ,,Most jöttem a mönnyégből, megint visszamegyek!”

A szűcsné meghallotta, mindjárt be is hívta, kérdezte tőle:

– Látta-e az én Józsi fiamat?

– Láttam, éppen mellettem volt – válaszolt a katona.

– Rongyos-e nagyon? Mert amikor eltemettük, nem különös ruhában temettük el.

– Hát bizony lehetne a ruhája jobb is! – mondja a katona.

No, hát akkor odaadott az asszony egy vég vásznat, meg háromszáz forintjuk volt, azt is, vigye el a Józsi fiának. Elment a katona a háromszáz forinttal meg a vég vászonnal. Hazamegy az ura, beszéli az asszony, hogy járt ott egy koldus, mindig azt énekelte: ,,Most jöttem mönnyégből, megint megint visszamegyek!” Odaadtam neki egy vég vásznat meg háromszáz forintott útiköltséghez.

– Ugyan minek adta? Milyen keservesen szedtük össze azt a kis pénzt! – mondja az ura. Megharagudott az ember. Volt egy szürke lovuk, fölült rá, ment a katona után. Az észrevette, hogy valaki nagyon nyargal utána, az erdőben volt egy cserjés, bebújt. Megkötötte a szegény ember a lovat a cserjés mellé, ment keresni a kitanult katonát. Kiált, keresi, nincs sehol. Visszamegy, látja, hogy nincs már lova sem. Messzire nyargalt már a kitanult katona a szürke lovon. Hazaér nagy fáradtan, kérdi a felesége, hogy hova lett a szürke ló.

– Odaadtam a katonának, vigye el a Józsinak, ne járjon gyalog.

Most már lova is volt a katonának, meg pénze is, gondolta magában: ,,Szétnézek, találok-e még több bolondot. Ej, csak még egyet találnék!”

Amint megy, mendegél, látja, hogy szalonnát húz egy ló a szántóföldön.

– Mit csinálnak? – kérdezi a katona.

– Zsírozzuk a földet.

– Nem úgy kell azt! – nevetett a katona.

– Hát hogy?

– Megmondom, ha adnak kendtek száz forintot. Ezt a szalonnát tegyék fel a kocsira, ez emberbe való, hanem kell kendteknek dudvát gyűjteni, rakásba tenni, mikor már megérett, kivinni a földre, az majd megzsírozza!

Megint megy a katona, előtalál egy házikót, látja, hogy az öregasszony tyúk alá hajtja a csirkéket.

– Jó napot szülém! Miért taszigálja kend a tyúk alá a csirkéket?

– Hogy szopjanak.

– Nem úgy kell, szülém!

– Hát hogy?

– Megmondom én, ha ad kend száz forintot. No, hozzon egy kis kását!

– mondja a katona. Hozott is, a katona szétszórta a csirkéknek. – Látja, hogy eszik, így kell a csirkéket etetni!

Volt már ötszáz forintja. Ment tovább, találkozott egy öregemberrel, akinek két kis malaca volt, három esztendeje kínlódott velük. Fogta a malacok farkát, hogy a földbe ne bújjanak. A katona odamegy, kérdezi:

– Mit csinál kend, bátyámuram?

– Nem bírok ezzel a két malaccal, erővel a földbe akarnak bújni, már az előbb csak a farkuk töve látszott ki. Ugyan katona uram, tanítson meg, mit csináljak ezekkel?

– Megmondom, ha ad száz forintot!

– Éppen száz forintom van, mégis odaadom, mert már beleuntam a kínlódásba.

– Csináljon kend egy kis ólat, oda zárja be őket. Drótot húzzon az orrukba, nem bújnak a földbe! – mondta az eszes katona.

Kapott is száz forintot, volt már pénze elég, hazament, földet vásárolt, élt boldogan.

mönnyég – menyország, túlvilág