Skip to content

Kányádi Sándor: A kisfiú, aki ibolyát látott

    A kisfiú, aki ibolyát látott

    A kisfiú hazafelé lépegetett az óvodából.
    Az utca fölött rigók röpdöstek át egyik kertből a másikba. A kertekből innen is, onnan is kesernyés füstszag érzett.
    – Égetik a tavalyi lombot – állapította meg a kisfiú, ahogy kíváncsian ide is, oda is be-bekukkantott a kerítések résein.
    „Zöldül már a fű. Szép zöld lesz újra minden” – gondolta a kisfiú. És megállt.
    A zsendülő fű között, a kerítésen túl, alig karnyújtásnyira icipici, kék szemű ibolya nézett szembe vele.
    – Hát ezt hazaviszem édesanyámnak – határozta el a kisfiú, s már nyúlt volna is, hogy leszakítsa.
    – Ne szakíts le, kisfiú! – szólalt meg az ibolya, olyan halkan, hogy csak a kisfiú hallhatta.
    Erre valaki nagyokos azt mondaná, hogy az ibolya nem is tud beszélni. De én állítom, hogy tud beszélni. Tanúm rá a kisfiú, aki hallotta. És magam is számos történetben, mesében hallottam, olvastam, hogy a virágok beszélgettek. Még a tévében is láttam, hallottam, s éppen az ibolyát hallottam beszélni. A hóvirággal beszélgetett.
    Csak hát tudni kell meg is hallani az ilyen finom hangokat. A kisfiú meghallotta.
    – Miért ne szakítanálak? – nyúlt be a kisfiú a rácsos lécek között.
    – Mert még kicsi vagyok, ki sem nyíltam egészen. Különben is, lopni szégyen.
    – Szégyen? – torpant meg a kisfiú.
    – Egyenesen bűn.
    – Egy ilyen kis virágot is?
    – Azt is. Kicsi szégyen. Kicsi bűn.
    – Pedig nagyon szerettelek volna hazavinni édesanyámnak.
    – Várd meg, amíg kinyílok egészen!
    – Akkor nem lesz szégyen, nem lesz bűn?
    – Nem, ha megkéred a bácsit.
    – Melyik bácsit, azt a gereblyést ott, aki a tüzet rakja?
    – Azt.
    – Kérni nem bűn?
    – Nem.
    – Nem is szégyen?
    – Nem is szégyen.
    – Akkor jó, megvárom, amíg kinyílsz egészen.
    – Köszönöm – mondta a kis ibolya a kisfiúnak –, de hogy ne menj üres kézzel, itt egy levelem, ezt vidd el édesanyádnak.
    – Kösz – mondta a kisfiú. – Viszontlátásra!
    De szedte is már a lábát szaporán, mert a beszélgetéssel eltelt az idő, s az édesanyja biztosan már várja a sarkon. Várta is.
    – Hát te hol maradtál, kisfiam?
    – Láttam neked egy szál ibolyát, de még nem nyílt ki egészen. Addig is ezt a levelet küldi szeretettel.
    – Hát ez valóban ibolyalevél, köszönöm – mondta az édesanyja, s nemcsak kézen fogta, mint máskor, hanem egy picit ölbe is kapta az ő kisfiát, aki olyan kedves volt, hogy látott neki egy szál ibolyát.

    Pin It on Pinterest