Egyszer volt, hol nem volt, egy színes őszi erdő mélyén élt egy aprócska sün, akit Tüskének hívtak. Tüskét mindenki szerette, mert kedves volt, segítőkész, és mindig akadt egy jó szava az erdő lakóihoz.
Egy hűvös októberi reggelen Tüske elindult, hogy ennivalót gyűjtsön a téli pihenője előtt. A fák ágairól sárga, vörös és barna levelek hullottak alá, a földet pedig puha avarszőnyeg borította.
– Milyen gyönyörű az erdő! – sóhajtott boldogan a kis sün.
Ahogy az ösvényen bandukolt, egyszer csak valami fényes, barna dologra lett figyelmes a levelek között.
– Nahát! Egy hatalmas gesztenye! – kiáltotta meglepetten.
A gesztenye olyan szép és fényes volt, hogy Tüske elhatározta: hazaviszi, és a kis odúja elé teszi dísznek. Már éppen a hátára akarta venni, amikor egy vidám mókus ugrott le a közeli fáról.
– Szervusz, Tüske! Mit találtál? – kérdezte Misi, a mókus.
– Nézd csak, milyen csodálatos gesztenyét! Ilyen szépet még sosem láttam!
Misi közelebb hajolt, és elismerően füttyentett.
– Valóban gyönyörű! De vigyázz, nehogy elguruljon!
Tüske óvatosan a hátára vette a gesztenyét, és elindult hazafelé. Csakhogy az avar alatt egy vastag gyökér rejtőzött. A kis sün megbotlott, a gesztenye pedig lecsusszant a hátáról, és gurulni kezdett lefelé a domboldalon.
– Jaj, ne! A gesztenyém! – kiáltotta Tüske.
Szaladt utána, amilyen gyorsan csak apró lábai bírták, de a gesztenye egyre gyorsabban gurult. Végül eltűnt egy bokor mögött.
Tüske szomorúan megállt.
– Most mi lesz? Soha többé nem találom meg!
Ekkor egy halk cincogást hallott a bokor alól.
– Miért szomorkodsz, Tüske? – kérdezte egy kisegér, aki éppen makkot gyűjtött a téli éléskamrájába.
– Elveszett a gyönyörű gesztenyém – felelte a sün. – Pedig annyira szerettem volna hazavinni!
– Ne búsulj! Segítek megkeresni – mondta a kisegér. – Ketten biztosan ügyesebbek leszünk!
Elindultak hát együtt. Benéztek a bokrok alá, félrehúzták a lehullott leveleket, és még egy kidőlt fatörzs mögött is körülnéztek. De a gesztenyét sehol sem találták.
Hamarosan Misi, a mókus is csatlakozott hozzájuk.
– Hallottam, hogy elveszett a gesztenyéd! – mondta. – Fentről talán jobban látom, merre gurulhatott.
Felugrott egy alacsony ágra, és éles szemével végigpásztázta az erdő talaját. Egyszer csak meglengette a farkát.
– Ott van valami barna a patak melletti nagy levél alatt!
A három barát odasietett. Tüske óvatosan félrehúzta a levelet, és lám, ott lapult a fényes gesztenye!
– Megvan! Megvan! – örvendezett a kis sün.
Boldogságában majdnem táncra perdült. Megköszönte Misinek és az egérkének a segítséget, majd gondosan a hátára vette a gesztenyét.
– Tudjátok, mit? – szólalt meg egy kis idő múlva. – Olyan sokat segítettetek nekem, hogy szeretnék nektek is adni valamit. Van otthon néhány finom almám és egy kis dióm. Gyertek el hozzám uzsonnára!
A mókus és az egér örömmel elfogadta a meghívást. Együtt indultak Tüske otthona felé, miközben a szél vidáman kergette körülöttük a színes faleveleket.
Amikor megérkeztek, Tüske az odúja elé helyezte a gesztenyét. Aztán elővette az almákat és a diót, és mindhárman jóízűen falatoztak.
A nap lassan lebukott a fák mögött, az erdőre pedig ráborult az októberi alkony. A három barát még sokáig beszélgetett, nevetgélt, és elhatározták, hogy másnap ismét együtt indulnak felfedezőútra.
Tüske este boldogan bújt be meleg odújába. Már nem is a gyönyörű gesztenyére gondolt, hanem arra, milyen jó érzés, hogy ilyen kedves barátai vannak.
És attól a naptól kezdve, valahányszor valaki segítségre szorult az erdőben, Tüske, Misi és a kisegér mindig együtt siettek a segítségére.
Itt a vége, fuss el véle!
A mese tanulsága
Az igazi kincs nem mindig az, amit megtalálunk, hanem az, akikkel megosztjuk az örömünket. A barátság, az összefogás és a segítőkészség minden nehézséget könnyebbé tesz.
