Skip to content

Benedek Elek: A háromvadas királyfi

    Háromvadas királyfi

    Volt egyszer egy öreg király, s annak egy fia meg egy leánya. Nagy beteg lesz a király, hívatja a fiát s mondja neki:

    – Édes fiam, érzem, hogy meghalok, azt hagyom hát neked, hogy addig meg ne házasodjál, amíg a húgodat férjhez nem adod, de akárki kérje, annak add oda.

    Meghal a király, a királyfi s a királykisasszony ketten maradnak. Eltelik egy esztendő, eltelik kettő, három, a királykisasszonynak nem akad kérője. Az igaz, hogy nem is volt erősen szép leány, s a lelke sem volt valami jó. Azt mondja egyszer a királyfi:

    – Hallod-e, húgom, én többet nem istrázsállak, mert én országot, világot akarok látni.

    Kéri a leány, hogy maradjon, ne menjen még egy esztendeig, hátha addig szerencséje akad.

    Várt a királyfi még egy esztendeig, nem jött senki a királykisasszonyért.

    – De már többet nem várok – mondotta a királyfi. – Eleget ültem itthon, lássak már én is világot.

    Azt mondotta a királykisasszony:

    – Vígy el engem is magaddal, legalább nem jársz egyedül.

    A királyfi beleegyezett, az országot a miniszterekre bízta, vittek magukkal tenger kincset, aranyat, ezüstöt, s elindultak hetedhét ország ellen. Mennek, mendegélnek, s beérnek egy rengeteg erdőbe. Egyszerre csak nagyot sikolt a királykisasszony:

    – Jaj, istenem, nézd, ott jő tizenkét zsivány! Vége az életünknek!

    – Ne félj, húgom, itt a kardom – mondja a királyfi, s kirántja a kardját.

    Ez a kard – közmént legyen mondva – olyan kard volt, hogy ez volt ráírva: Jobbra hatot, balra ötöt vághatsz.

    Megsuhintja a királyfi a kardot bal felé, s öt suhintásra levágja hat zsivány fejét, suhint jobbra is hatot, s levágja még öt zsivány fejét. Csak egyetlenegy maradott életben, a zsiványok vezére, egy dali szép legény. Mondta a zsiványok vezére:

    – Hagyd meg az életemet, s ihol itt a váram az erdőben, neked adom.

    Jól van, a királyfi megkegyelmezett a legénynek. Mentek hárman a várba, sorba kinyittatta a szobákat. Volt éppen hetvenhét szoba, tele volt drága kincsekkel, minden szoba sarkában volt egy-egy kád, arannyal, ezüsttel színig tele. Ahogy a hetvenhetedik szobába érnek, azt mondja a királyfi a legénynek:

    – Az életedet meghagyom, hanem a szabadságodat elveszem. Itt maradsz halálig ebben a szobában.

    Nem szólt semmit a legény, beült a szobába, a királyfi rázárta az ajtót. A királykisasszony sem szólt semmit, de félrefordult, elpityeredett. Megakadt a szeme a zsiványok vezérén, szívéből megsajnálta.

    Telt-múlt az idő, a királyfi eljárt az erdőbe vadászgatni, mert hiába volt a tenger kincs, abból nem lehetett megélni. Egyszer, mikor a királyfi oda volt vadászni, dörömbölni kezd a legény az ajtón.

    Odaszalad a királykisasszony, kérdi tőle:

    – Mit akarsz?

    – Nyisd ki, édes húgom, nyisd ki az ajtót.

    – Nem lehet – mondotta a királykisasszony, félek, hogy megölsz.

    – Dehogy öllek, dehogy – mondotta a legény -, csak eressz ki bátran.

    – Nem lehet, megöl a bátyám.

    – Akkor hát gyere az ablakhoz. Látod-e ott azt az eperfát, milyen szépen zöldül?

    – Látom bizony, immár virágzik is – felelte a királykisasszony.

    – Hallod-e, te leány, pusztítsd el a bátyádat, s csak ketten leszünk ebben a nagy várban. Te az enyém, én a tiéd, élünk együtt holtig boldogságban.

    – Jaj, mit beszélsz – mondotta a királykisasszony -, hogy öljem én meg a bátyámat!

    – Hát jól van, ne öld meg, hanem mondok neked valamit. Feküdj le az ágyba, s mondd, mikor hazajön a bátyád, hogy nagyon beteg vagy. A váron túl van egy forrás, mondjad neki, hogy hozzon onnét egy korsó vizet, mert amíg abból nem iszol, meg nem gyógyulsz. De igaz, mondd csak nekem, virágzik-e az eperfa?

    Felelte a leány:

    – Érett eper is van rajta.

    – No, akkor mindjárt hazajő a bátyád.

    Hát csakugyan jött a királyfi, s a királykisasszony ott feküdt már az ágyban, s jajgatott, nyögött, hogy a bátyjának megesett a szíve rajta.

    – Mi bajod van, édes húgom?

    – Jaj, meghalok, édes bátyám, ha meg nem gyógyítasz. Az imént egy kicsit elszenderültem, s azt láttam álmomban, hogy a váron túl van egy forrás, s ha annak a vizéből egy cseppet ihatnám, mindjárt meggyógyulnék.

    Hamar egy hordót keresett a királyfi, szaladott a forráshoz, telemeríti, de amikor el akar indulni, elejibe áll egy oroszlán, egy medve s egy farkas.

    Megszólítja az oroszlán:

    – Hé, ember, tudod-e, hogy ebből a vízből csak vadállatnak szabad inni?

    – Én azt nem tudtam, honnét tudtam volna – mondotta a királyfi -, de ha tudtam volna, akkor is merítek, mert a húgom halálán van, s ettől meggyógyul.

    A három vad összenézett, egyszerre megszelídültek, s azt mondotta az oroszlán:

    – Jól van, látjuk, hogy jó szíved van, nem bántunk, sőt inkább adok neked egy sípot is, s ha valahol bajba kerülsz, csak fuvints belé: ott leszünk mind a hárman. Hanem ezt a vizet akár vigyed, akár ne, ettől nem gyógyul meg a húgod.

    „Mindegy – gondolta magában a királyfi -, ha nem használ, nem is árt, én megpróbálom.”

    Megköszönte a vadaknak a jóságát, elbúcsúzott tőlük, s ment a várba vissza.

    Amint ment visszafelé, kérdezte otthon a zsiványok vezére a királykisasszonytól:

    – Virágzik-e az eperfa, húgom?

    – Már érett eper is van rajta – felelt a királykisasszony.

    – No bizony, ha van érett eper rajta, mindjárt itthon is lesz a te bátyád.

    Hanem te még nagyobb betegnek tettesd magadat, s mondjad neki, van a vár keleti oldalán egy szikla, ennek a sziklának a barlangjában van egy vaddisznó hét malacával, s addig meg nem gyógyulsz, míg a malacnak a húsából nem eszel.

    Mármost igazán látta a királykisasszony, hogy a legény az ő bátyjának a vesztit akarja, de gonosz volt az ő lelke is, s mikor a bátyja hazajött, még keservesebben jajgatott:

    – Jaj, jaj, ne hozd azt a vizet, mert a szagát sem állhatom. Eredj, van a vár keleti oldalán egy szikla, annak a sziklának a barlangjában lakik egy vaddisznó hét malacával, hozz el egy malacot, mert míg annak a húsából nem eszem, addig meg nem gyógyulok.

    Meg sem állott a királyfi, levett a szegről egy nyilat, s vitt hét nyílvesszőt, gondolta magában: lelövi ő, ha kell, mind a hét malacot, csak a húga meggyógyuljon.

    Elmegy a barlanghoz a királyfi, hát annak éppen a szélén hevert a vaddisznó a hét malacával, süttették magukat a jó meleg nappal. Megáll a királyfi, s célba vesz egy malacot. De mikor éppen lőni akart, megszólalt a vaddisznó:

    – Ne lőj ide, te vadászember, adok neked én jó szívvel egy malacot, ha szükséged van rá, de ha nem lenne szükséged, ereszd el, visszatalál ide magától.

    A királyfi leeresztette a nyilát. Nem lőtt a malacra. A vaddisznó odaadott egy malacot, s még egy sípot is adott neki, hogy csak fújjon belé, ha bajba kerül.

    Megy a királyfi a vár felé, s amíg ment, azalatt a zsiványok vezére kérdezte a királykisasszonytól:

    – Nézd meg, virágzik-e az eperfa?

    – Érett eper is van rajta – mondta a királykisasszony.

    – No, akkor mindjárt jön is a bátyád. Ne is tedd magadat többet betegnek, mondjad, hogy meggyógyultál, süssél neki őzcombból vacsorát, hozz fel neki sok bort a pincéből, itasd le. A hetvenedik szobában egy kicsi ládikában van egy arany karperec, azt vedd ki, tedd a bátyádnak a két karjára, s mondjad neki tréfásan: próbálja meg, szakítsa ketté. Ő megpróbálja, de nem tudja kettészakítani, úgy el lesz gyengülve. Akkor te a kicsi ujjadat dugd be a kulcs lyukán, erre az ajtó kinyílik, én kijövök, s egymásé leszünk halálig.

    Hazajő a királyfi a malaccal, s hát a királykisasszonynak semmi baja. Vígan szalad fel s le a szobákban, énekel, készíti a vacsorát.

    – No, hála istennek – mondja a királyfi -, hogy meggyógyultál, akkor ezt a malacot el is eresztem.

    S mindjárt el is ereszti a malacot, az meg nagy sebesen visszaszalad az anyjához.

    Eközben elkészül a vacsora, asztalhoz ülnek, esznek, isznak. Biztatja a leány a bátyját:

    – Igyál, bátyám, igyál – s az mikor jól leitta magát, elővette a karperecet.

    – Tedd össze a két kezedet, bátyám – mondotta a királykisasszony tréfásan.

    A királyfi összeteszi a két kezét, s a húga rácsatolja a karperecet.

    – No, szeretném látni, ketté tudod-e szakítani?

    Próbálja a királyfi, de hiába, nem volt már ereje.

    A leánynak sem kellett több, szaladt a hetvenhetedik szoba ajtajához, a kisujját bedugta az ajtó kulcslyukán, arra kinyílt az ajtó, s kiszökött a zsiványok vezére. Ment egyenesen a királyfi szobájába.

    – No, te kutya, most ütött az utolsó órád.

    A királyfi alig tudott megmozdulni. Nézte, hol a húga, de nem volt a szobában. De ha nem volt ereje, volt esze. Azt mondta a legénynek:

    – Jól van, ölj meg, csak engedd meg, hogy elbúcsúzzam az én kedves testvéremtől.

    Kimegy a királyfi, de nem a húgához, hanem letántorgott az udvarba, ottan belefújt a sípjába, s egyszeribe ott termett az oroszlán, a medve s a farkas.

    Kérdi az oroszlán:

    – Mit parancsolsz, édes gazdám?

    Azt mondja a királyfi:

    – Nem parancsolok semmit, csak annyit mondok, hogy van odafenn a várban egy ember, aki hitvány fortéllyal az erőmet elvette, s meg akar ölni. Ne hagyjatok elveszni.

    Hiszen a három vadnak sem kellett egyéb. Felszaladtak a várba, s ott ízzé-porrá tépték, szaggatták a zsiványok vezérét. Akkor a királyfi felment a húgához, s azt mondotta neki:

    – Hallod-e, húgom, a zsiványok vezérével cimboráltál, megérdemelnéd, hogy megöljelek, de nem öllek meg. Maradj itt a várban egyedül, élj boldogul, velem többet egy úton nem jársz, engem többet az életben nem látsz. Azzal otthagyta a húgát, s indult világgá.

    Azt mondotta az oroszlán:

    – Veled megyünk mi is, királyfit, hűséges szolgáid leszünk, jóban-rosszban el nem hagyunk.

    Elindultak négyen, mentek hetedhét ország ellen, hegyeken-völgyeken át, erdőkön-mezőkön keresztül. Egyszer egy városba érnek, s hát az a város fekete gyászba van borulva. Kérdi egy öregasszonytól a királyfi:

    – Mit gyászolnak, kit gyászolnak, öreganyám, talán bizony meghalt a király?

    – Nem halt meg – mondta az öregasszony -, hanem van a város szélén egy feneketlen tó, abban lakik a tizenkét fejű sárkány, ennek mindennap egy leányt kell adni, mert különben felszíja mind, ami vize van a tónak, s szomjan pusztulunk el. Ahány leány volt a városban, már mind odaadták a bestiának, ma került a sor a királykisasszonyra, ezért borult a város fekete gyászba. Hej pedig ha valaki a királykisasszonyt megmentené, a király annak adná a leányát s fele országát, s holta után az egész országát.

    Azt mondja a királyfi:

    – Öreganyám, van-e egy pohár vize?

    – Nincs nekem, lelkem fiam, egy cseppet sem tudok adni, az éjjel mind megitta a tizenkét fejű sárkány, ami a kutakban volt, s addig nem is lesz, míg a királykisasszonyt ki nem viszik neki.

    – Nem baj – mondja a királyfi -, menjen a feneketlen tóhoz, hozzon onnét egy korsóval.

    – Dehogy megyek, lelkem, hiszen megöl a sárkány.

    – Csak menjen kend, s ha kérdi a sárkány, hogy kinek kell a víz, mondja, hogy a háromvadas királyfinak.

    No, nekibátorodik a vénasszony, elmegy a tóra, merít egy korsó vizet, s ahogy indulni akar vele, kiugrik a sárkány, s rákiált:

    – Hé, megállj, hogy mersz innét vizet vinni? Tudod-e, hogy nem szabad, amíg a királykisasszonyt ide nem hozzák?

    Azt mondja a vénasszony:

    – Tudom, de te is tudd meg, hogy a háromvadas királyfinak viszem a vizet.

    – Jaj, csak vigyed – mondotta a sárkány -, mert senkitől a világon nem félek, csak a háromvadas királyfitól.

    Hazaviszi a vénasszony a vizet, jót hajt belőle a királyfi, megitatja a vadakat is, azzal fölmegy a királyhoz, jelenti, hogy ő megverekszik a tizenkét fejű sárkánnyal. Egyet se sírjanak, egyet se búsuljanak a királykisasszony miatt.

    Hiszen mondhatta, hogy ne sírjanak, ne búsuljanak, de bizony sírtak, búsultak. Keserves sírásuk felhatott a magas egekig. Fekete gyászba öltöztették a királykisasszonyt, úgy vitték fekete gyászhintón a tóhoz, ott a király s a királyné keserves könnyhullatások közt elbúcsúzott tőle: nem hitték, hogy többet látják ez életben.

    Visszament a király és a királyné, vissza az egész város népe, csak a királykisasszony maradt ott, no meg a királyfi a három vaddal.

    No, nem mondtam igazat, maradt ott még más is, csak ezt nem látta sem a királyfi, sem a királykisasszony. Egy cigánylegény, ez fölmászott egy fűzfára, s onnét várta, leste, hogy mi lesz.

    Leülnek a tó partján, s kérdi a királyfi a királykisasszonytól:

    – Miről ismerjük meg, hogy jő a sárkány?

    Azt mondja a királykisasszony:

    – Arról, hogy háromszor egymás után felzavarodik a víz színe.

    – No, akkor én egy kicsit lefekszem s pihenek – mondja a királyfi -, de amikor a víz színe másodszor felzavarodik, költs fel, ha el találnék aludni.

    Szépen a királykisasszony ölébe fekteti a fejét, s mindjárt el is alszik.

    Hát egyszer csak felzavarodik a víz színe, hogy egészen megfeketedett belé, aztán megint kitisztul szépen. Egy kis idő múlva megint felzavarodik a víz színe, de a királykisasszony nem vette észre, úgy rajtafelejtette a szemét a királyfin. Hanem mikor harmadszor is felzavarodott a víz színe, nagyot loccsant, s abban a szempillantásban kiugrott a sárkány a tó partjára.

    Megrázza a királykisasszony a királyfit:

    – Kelj föl, kelj föl, háromvadas királyfi, itt a sárkány!

    Fölugrik a királyfi, kirántja a kardját, egyet suhint, s leesik a sárkánynak két feje. Hanem aztán tovább hiába erőlködött, egy fejét se tudta levágni. Gyengült az ereje, szakadt a verejték a szegény királyfiról. Felsóhajtott keservesen:

    – No, szegény királykisasszony, vége az életednek, vége az enyémnek is.

    Hanem akkor megszólalt az oroszlán, azt mondta a társainak:

    – Mozduljunk meg hé, mert különben vége a gazdánknak.

    Azzal nekiestek a sárkánynak háromfelől, s ízzé-porrá szaggatták a tizenkét fejű sárkányt. Akkor a királyfi elővette a kését, levágta a sárkány hosszú körmeit, s belétette a tarisznyájába. De többre nem is volt képes, úgy el volt fáradva. Lefeküdt a tó partján, s egyszeribe elaludt.

    Jönnek estefelé a népek, jön az egész udvar, hadd lássák, mi történt, s hát uram, teremtőm, semmi baja a királykisasszonynak, ott sétál a tó partján. Eszükbe sem jutott a királyfi, mi van vele. Fölkapták a királykisasszonyt, hintóba ültették, s vitték haza. A királyfi pedig aludt tovább, szépen, csendesen. Azt mondja az oroszlán a farkasnak:

    – Hallod-e, farkas, mi most medve komával lefekszünk, s egy kicsit alszunk, te vigyázz addig, nehogy valami baja legyen a gazdánknak, mert látod-e, egy cigánylegény ül a fűzfán, annak valami rosszban jár az esze.

    Elalszik az oroszlán, el a medve, s egy jó félóra sem telik belé, a farkast is elnyomja az álom. Alszanak mind a hárman.

    No, egyéb sem kellett a cigánynak. Leszáll a fűzfáról, levágja a királyfi fejét, s vesz a sárkány körmeiből, amit a királyfi tarisznyájában talált. Azzal elszaladt, fel a királyi palotába.

    Egyszer fölébred az oroszlán, s látja, hogy a gazdájának a nyaka vérzik. Fölrázza a farkast, s jól eldöngeti:

    – Hát te kutyának való, így vigyáztál a gazdánkra? Nézz oda, mi történt! Szaladj hamar forrasztófűért, mert különben ízzé-porrá szaggatlak!

    Elszalad a farkas, vissza is kerül nagy hirtelenséggel, hozza a forrasztófüvet. A királyfi fejét szépen összeforrasztják a nyakával, s talpra állítják.

    – Jaj de jót aludtam – mondja a királyfi.

    – Bizony jót – mondja az oroszlán -, s aludtál volna ítéletnapjáig, ha mi itt nem vagyunk.

    Elmondja, hogy mi történt.

    Mindjárt gondolta a királyfi, hogy most bizonyosan a cigánynak adják a királykisasszonyt. Nem volt maradása, bemennek a városba, s kérdi az öregasszonytól, hogy hazavitték-e a királykisasszonyt.

    – Ó, már lakodalmaznak is – mondja az öregasszony.

    – Na hát csak lakodalmazzanak!

    Azt mondja a királyfi az oroszlánnak:

    – Eridj, szolgám, menj fel a palotába, mondd meg a királykisasszonynak, adjon neked is abból a lakodalmi kalácsból, talán megérdemled.

    A nyakába akasztanak egy nagy kosarat az oroszlánnak, azzal megy a palotába, de az istrázsák nem akarják beereszteni a kapun.

    Nagyot ordít az oroszlán, félrelódítja az istrázsákat, s fölment a palotába. Ott éppen javában folyt a lakodalom, táncoltak a legények s leányok. A cigánylegény tizenkét párnán ült, olyan nagy volt a becsülete. Hanem mikor az oroszlánt megpillantotta, egyszeribe kiesett alóla három párna.

    Eleget mondotta a királykisasszony, hogy nem a cigány ölte meg a sárkányt, nem hittek neki, mert a cigánynál volt a bizonyosság. No, hanem azért a királykisasszony jól telerakta a kosarat kaláccsal, mindenféle jó pecsenyével, borral.

    Visszamegy az oroszlán a királyfihoz, esznek, isznak, s egy idő múlva a királyfi felküldi a medvét. A cigánylegény alól megint kiesett három párna, s a királykisasszony a medvétől is küldött egy kosár ételt, italt.

    Mikor ezt is megették, megitták, azt mondja a farkas:

    – No, most én megyek el.

    Fölmegy a farkas is, s a cigánylegény alól megint kiesik három párna.

    Hanem mikor a farkas visszatért a sok étellel, itallal, az utcán megtámadták a kutyák, kirángatták a nyakából a kosarat, s nagy szégyenkezve vissza kellett mennie étel nélkül.

    – Nem baj – mondotta a királyfi -, most felmegyünk mind a négyen.

    Hej, istenem, ahogy beléptek a szobába, kiesett a cigány alól a három párna is, ami még alatta volt. Szaladt a királykisasszony a királyfihoz, a nyakába borult, s kiáltotta nagy örömmel:

    – Ez mentett meg engem, édesapám!

    Most már mutathatta a cigány a bizonyosságát, mert a királyfi elővette a sárkány körmeit, úgy, amint levágta. No, szegény cigány, meleg lett most a hely neki, egyszeribe kiszaladt a palotából, s meg sem állt hazáig.

    Aztán a háromvadas királyfi nagy lakodalmat csapott a királykisasszonnyal, hét nap s hét éjjel szólott a muzsika, döngött a padló a tánctól.

    Lakodalom után a három vad elbúcsúzott a királyfitól, s a királyfi boldogan élt a királykisasszonnyal.

    Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

    Pin It on Pinterest