Történt egyszer, hogy a Kolmorden erdőben egy bányatulajdonos el akarta tétetni láb alól Csahos nevű vadászkutyáját. Megmondta  az erdészének, hogy lője le a kutyát, mivel nem lehet leszoktatni a tyúk- és birkavadászatról.

Az erdész hát pórázra fűzte Csahost, hogy elvigye az erdő mélyére, arra a helyre, ahol a kivénült vagy más okból használhatatlan kutyákat le szokták lőni. Nem volt rossz   ember,   de   ezúttal   szívesen   vállalta   a   megbízást,   mert   tudta, hogy Csahos nemcsak tyúkot és birkát hajszol, de megfogja a fiatal nyulat és fajdkakast is.

Kis fekete kutya volt Csahos, mellén és elülső lábain sárga foltokkal. Pontosan tudta, mi vár rá, mert értett az emberek nyelvén. De a világért el nem árulta, hogy fél, és ahelyett, hogy fülét-farkát eleresztené, vígan ugrándozott az erdész mellett. A régi bánya környékén jártak, az erdő egy elhagyatott részén, amelyet az emberek – miért, miért nem? – meghagytak vadonnak.

A fák és bokrok úgy nőttek itt, ahogy akartak, senki se nyeste, senki se vágta őket. Az ilyen járatlan sűrűség persze kedves tanyája a kis- és nagyvadaknak. „Csendeserdő”-nek hívták, és híres volt az állatok között szerte az országban, mint nagyszerű búvó- és menedékhely.

A   kutya   arra   gondolt,   micsoda   ujjongás   volna   itt   a   Csendeserdőben,   hogy örülnének az apróvadak és madarak, ha tudnák, hogy őt vesztőhelyre viszik. És most már csak vigyék is – mit ér az élete, ha nem vadászhat? Búsuljon a ló, annak elég nagy a feje, ő ugyan nem búsul. Vidáman elvakkantotta magát, és farkát égnek állította.

De hirtelen megváltozott a viselkedése. Nyakát előrenyújtotta, mintha vonítani készülne, látszott rajta, hogy olyasmire gondol, ami nagyon kínos neki. A tegnap esti vétke jutott eszébe. Sikerült egy kis jávorszarvast elzavarnia az anyja mellől és kiűzni a lápra. Ott hajszolta egyre kijjebb, kijjebb az ingoványra, pedig nem is akarta megfogni, inkább csak élvezte a kis borjú rémületét. Az anyaszarvas jól tudta, hogy ilyenkor, tavaszi olvadás után, feneketlen a láp, és az olyan nehéz testű állatot, mint ő, nem bírja meg. De mikor látta, hogy fiacskáját mind messzebb űzik tőle, mégis elszánta magát, és utána ment az ingoványra.

Az üldözőt elzavarta, borját maga mellé vette, és a part felé igyekezett. A jávorszarvas minden más állatnál ügyesebben mozog az ilyen süppedéken, és Csahos már azt hitte, sikerül szerencsésen kijutniuk a szárazra. De akkor a nagy szarvas lába alatt egy gyepgöröngy hirtelen átbillent, elmerült, és az állat is süllyedni kezdett. Csahos látta, hogy kivergődni nem bír,   lehúzza   az   iszap.

No,   most   aztán   megijedt   őkelme,   jól   tudta,   hogy   ha   a szarvastehén elpusztul, az az ő bűne, és ha kiderül, szörnyű verést kap. Szaladt hát onnan, ahogy a lába bírta, hazáig meg se állt. Erre gondolt most. Vajon mi történt a szarvasokkal? A mocsárba vesztek vagy megmenekültek? Mikor ő eljött, még élt mind a kettő! Nagyon sajnálta őket, hiszen nem akarta halálukat, és úgy érezte, okvetlenül meg kell tudnia, élnek-e vagy sem. Az erdész éppen akkor elég hanyagul fogta a pórázt. Csahos hirtelen félreugrott, és sikerült elszabadulni. Inalt, ahogy csak bírt, egyenest a lápra. Mire az erdész a puskát szeméhez emelte, már nem volt mire célozni, mert a kutya eltűnt.

Mit tehetett? Sietett utána. Már a láp széléről meglátta: egy zsombékon állt a koma, és torkaszakadtából ugatott. No – gondolta az erdész –, ez valamit akar. Letette puskáját, és hason kúszott a   süppedéken,   de   még   oda   se   ért   egészen,   mindent   tudott:   egy   szarvastehén nyújtogatta nyakát az iszapból, és mellette feküdt a borja. A kicsi is élt még, csak halálra volt fáradva. Csahos mellette állt, nyalogatta az irháját, és közben segítségért ugatott.

Az erdész felvette a borjút – vagy ötnapos lehetett és szerencsésen kicipelte a szárazra. A kutya boldogan nyalogatta a kezét, és hazamenet egész úton körülötte ugrált. A szarvasborjút az istállóba vitte, aztán visszament a lápra másodmagával, hogy a tehenet is kiemeljék az iszapból. Csak mikor ezzel is megvolt, akkor jutott eszébe, hogy hiszen neki még le kell lőnie a kutyát. Újra pórázra fogta, és elindult vele az erdőbe, de hirtelen gondolt egyet, és visszafordult.

Csahos addig nyugodtan ment – de mikor látta, hogy hazaviszik, aggódni kezdett. Azt hitte, mégis kiderült a bűne, és most még alaposan el is verik majd a halála előtt.

Márpedig a verésnél rosszabbat nem tudott. Eleresztette fülét-farkát, és az udvaron úgy tett, mintha senkit se ismerne ott.

A bányatulajdonos éppen kint állt a lépcsőn.

–Micsoda kutyát hoz itt? – kérdezte az erdésztől. – Hát nem megmondtam, hogy le kell lőni?

Mire az erdész elbeszélte, mi történt, és ezekkel a szavakkal végezte:

– Nyilvánvaló, a kutya tudta, hogy a szarvasok bajban vannak, meg akarta menteni

őket.

Én nem bánom, csináljon vele uraságod, amit akar, de én ezt a kutyát le nem lövöm, semmi áron. Csahos nem mert hinni a fülének. Hát lehetséges, hogy meghagyják az életét? A  bányatulajdonos   elismerte,   hogy   a   kutya   szépen   viselkedett,   de  nem tudta eldönteni, mit csináljon vele.

– Ha elviszi magához az erdészlakba, és felelősséget vállal érte, hogy ezentúl nem hajszolja a tyúkokat, én nem bánom.

Így történt, hogy Csahos új gazdát kapott, és a kastélyból az erdészlakba költözött.