Indák között piros bélű, szép zöld héjú görögdinnye éldegélt. Szomszédja a disznótök volt, sárgás-barnás, ragyavert.
-Hogy vagy, testvér? – kérdezte a Tök nyájasan szomszédját, mert már nagyon unta egész nyáron szótlanul ácsorogni a tűző napon. Ám a Dinnye fölhúzta finnyás, kényes orrát, azt a gömbölyűt, s ajakbiggyesztve mutogatta piros ínyét, ezzel is a szegény Tököt fitymálva.
Innen látszott, a Dinnyének nincs ínyére, hogy a Tök őt letegezi, s testvérének szólítja.– Mi nem vagyunk testvérek. Nekem minden ősöm dinnye volt szólalt meg egy idő múlva gőgösen a görögdinnye.
– Hát, ha testvérek nem is, de rokonok csak vagyunk… reménykedett a Tök,
– Rokonaim a sárgadinnyék, én pedig, ha nem tudnád, görög vagyok.
-Görög, mert görögsz-gurulsz meg hömbörögsz… – nevetett nagyot a Tök, de nem rosszaságból, inkább csak tréfásan
-Görög vagyok, mert szépségem is görög, nézd az orcámat, orromat, szájamat, nézd a fejem formáját… – emelte magasra zöld és gömbölyded fejét indájáról a Dinnye, hogy megmutassa szépségét a világnak.
Épp akkor járt arra a dinnyecsősz, és épp egy dinnyét kívánt enni, mert nagyon megszomjazott, amikor meglátta a fejét büszkén föltartó görögdinnyét.
– Ez épp jó lesz… – motyogta és lecsapott. Lecsapott és meglékelte, s kunyhójában egy ültében mind megette, de a magvát félretette, a héját meg visszatette, vissza az indák közé.
A Tök szomorúan nézte rokona zöld bőrét, ahogy száradt zsugorodott a napon.– Látod, testvér, ha nem hencegtél volna szépségeddel, ma is itt lehetnél mellettem.
-Még most sem vagyunk testvérek! – nyöszörögte makacsul a dinnye héja, s apránként elfonnyadt, aszalódott indák között, lapuk alatt.
– Szegény rokon!- siratta a jószívű Tök, mert bár neki a feje ragyavert volt ugyan, nem volt görög szépség, inkább csúnyácska, okosnak sem mondható, annyi magához való esze mégiscsak volt, hogy elgondolkozzék a dinnye sorsán, és a szíve, amely igen jó volt, elszomorodjék.
No, de hát mi se búsuljunk, mert jövőre újabb dinnye serken a félretett magokból, akinek tán több esze lesz a gőgös görögnél.