Ősszel az erdei tisztáson kinyílott egy szép fehér virágocska. Azért virágocska, mert nem volt olyan hosszú szárú, mint az egész nyáron sárgálló ökörfarkkóró vagy a csengettyűket érlelő kék harangvirág, sem olyan feltűnő színű, mint a fűben megbújó őszi kikerics. Ő egy apróbb, a fűből épp csak kilátszó, fehér sziromszoknyás virágocska volt. Nem ismerte a magas ökörfarkkórót, a gyönyörű lila kikericset, sem a harangvirágot. Körülötte selymes fű nőtt, ami zölden és puhán befedte a földet. A nap melengette, az eső öntözgette, a föld táplálta, a szél simogatta apró sziromruháját. Boldog volt a kis virág.
– Szép vagyok a réten. Nap ragyog az égen. Itatgat az eső. Borzolgat a szellő. Ruhám igazgatja. Táplál a föld la-la. – dalolgatta.
A hálás kis virágnak hamar híre ment a mezőn. A beszédes füvek meséltek róla. Fűszáltól fűszálig adták tovább az örömhírt, valahányszor végigsimogatta a jókedvű szél a rét zöld hajtengerét.
-Éneklő virág nyílt a réten!
-Boldogan énekel egy kis virág!
-Milyen jó, hogy köztünk él ez a hálás kis virág! – adták át a hírt az egymáshoz hajló fűszálak.
Örömmel simogatta a szellő, örömmel táplálta a föld, örömmel öntözte az eső, örömmel melengette a nap a jóságukat megéneklő fehér szirmú kis virágot.
De nem mindenki örült a pici virág boldogságának. A daloló virág szomszédságában nőtt egy tüskés bokor. Tavasszal gyönyörű, halványrózsaszín, pompás illatú virágok borították, de hamar megszabadult tőlük, mert nem illettek hozzá a szelíd, kedves színek. Egész nyáron mérgelődött és tüskéit hegyezte. Leveleit barnára perzselte a nap, s így még jobban kivillanhattak hosszú, éles fegyverei: tüskekarmai. Harcra készen fordult szembe a széllel, és ha tudta keresztülszúrta még az esőcseppeket is. De nem csak a testét borították tüskék, hanem a szívét is. Naphosszat bosszankodott, mérgelődött. Szúrós kedvű volt és nem szerette a dalt. Csak a termésében volt némi öröme, mert az épp olyan kemény és haragos zöld volt, mint ő maga. Ám ha akarta, ha nem, a szelíd őszi nap beérlelte és pirosra festette a bogyóit, s azok úgy piroslottak mindenütt a vadrózsán, mint egy-egy duzzadt bohócorr. Ettől a nevetséges dísztől még mérgesebb lett a bokor és még jobban haragudott a világra. Különösen arra a kis virágra, ami a közelében énekelt és örömet szerzett hálás dalával a fűnek, a földnek, a szélnek, az esőnek és a napnak. Elhatározta, hogy elhallgattatja.
-Mondd csak pici virág, valóban azt hiszed, hogy olyan jó az élet?
– Hát persze! – lelkendezett a fehér szirmú kis virág, mert boldog volt, hogy beszélgethet valakivel.
– Valóban azt hiszed, hogy mindened megvan a boldogsághoz?
-Mi hiányozhatna? Itt van a nap, ami melegít. Itt van az eső, ami megitat. Itt van a föld, ami éltet. Itt van a szél, ami simogat. Miért is ne lennék boldog?
-S vajon piros bogyóid is vannak? – rázintotta meg ágain vöröslő díszeit a vadrózsabokor.
-Nem. Azok nincsenek – mondta meghökkenve a fehér virág.
Igazán meglepődött és elgondolkodott.
– Tényleg. Piros bogyócskáim nincsenek. De a vadrózsának vannak. És milyen szépek! Vajon nekem miért nincsenek ilyen szép piros bogyóim? Én miért nem kaptam ilyen gyönyörű bogyókat? Miért vagyok ilyen egyszerű, ilyen fehér, ilyen jelentéktelen? Talán engem nem is szeret annyira a természet?
Irigyen nézegette a vadrózsa izzó vörös bogyóit. Valahányszor rápillantott, egyre jobban összeszorította a szívét a boldogtalanság. Egyre többet gondolkozott azon, hogy ő miért ilyen színehagyott, jelentéktelen és nem fontos. Egyre csendesebb lett. S elhagyta a dalt. Nem énekelt többé. Magába fordult bánatában. Már-már felemésztette a szomorúság, mikor arra szállt egy késő őszi gyöngyházlepke. Nagy narancssárga szárnyain tündökölt a nap. Picit körözött a vadrózsa fölött, de mivel ott semmi jó nem várt rá, tovalibbent. Könnyedén táncolt a rét fölött. Majd megfordult és leereszkedett épp a fehér sziromszoknyás kis virágra.
-Jaj, de jó, hogy itt vagy te kedves kis virág! Már olyan éhes és szomjas voltam! Sehol egy üdítő színfont, sehol egy kis virágpor nincs ezen a mezőn!
– De hiszen itt van a gyönyörű, piros bogyókkal teli vadrózsabokor! – mutatott a csipkebogyóktól roskadozó vadrózsára a fehér virág.
– Á! Teli van tüskével – legyintett a lepke. – A pillangónak nem tartogat semmi jót. Csak a pókokat hízlalja. Egyedül a te szépséged és ízes virágporod gondoskodik rólam és minden késő őszi pillangóról. Ugye boldog vagy, hogy te jelented számunkra a legfőbb örömet?
– Igen! Nagyon! – tárta ki porzószálait az eddig annyira magába forduló kis virág. S megetette, megitatta a szépséges gyöngyházlepkét.
– Köszönöm, hogy gondoskodtál rólam! Ha megengeded, szólok a társaimnak, hogy itt nyílsz. A vadrózsa duzzogós piros bogyói majd útba igazítják őket, hogy megleljenek a fű rejtekében – kacagott a pille.
Igen. Így volt. Igaz volt. Ettől kezdve egyre több csodaszép pillangó látogatta meg a kis fehér virágot. Ettek, ittak és dicsérték szépségét, jóságát, kedvességét. Ő pedig újra boldog volt és hálás, nagyon hálás. Újra énekre nyílt az ajka és örömének hírét vitte a fű zöld haját simogató szél.
