Egyszer régen a jó Mikulás bajba került. Az erdő felett túl alacsonyan repült és a szánja fennakadt egy magas fa koronáján. Rénszarvasai húzták-vonták ide-oda, de nem tudták leemelni a fáról. Télapónak segítséget kellett hívnia, hogy le tudjon jutni a fáról. Igen ám, de abban az időben még nem volt mobiltelefon, hogy segítséget hívjon! Így aztán útra bocsátotta a rénszarvasait, hogy menjenek el az Északi Sarki Járőrszolgálathoz, ahonnét biztosan küldenek egy csapat segítőt. Míg a rénszarvasok távol jártak, Mikulás bácsi alatt recsegni-ropogni kezdett a fa és félő volt, hogy összetörik.

–   Itt azonnali segítséget kell találnom! – sóhajtott egy nagyot Mikulás. – Erdei manók! Segítsetek!

Az erdei manók meg is hallották Télapó kiáltását, mégsem jöttek elő rejtekükből. Túl fáradtak voltak ahhoz, hogy kibújjanak jó meleg odújukból és útra keljenek Mikuláshoz.

– Keress más segítséget! – üzenték a téli kismadarakkal.

– Micsoda udvariatlan fickók! – kesergett Mikulás.

Majd a homlokára csapott:

– Tudom már! Nem az erdei manókat kellett volna hívnom, hanem a kedves tündéreket.

Azzal nagyot kiáltott:

-Kedves erdei tündérek! Gyertek ide és segítsetek! Bajban vagyok! Fenn akadtam egy fán.

Az erdei tündérek is meghallották Mikulás kiáltását, de mégsem siettek segítségére. Hanem hamarosan üzenetet küldtek neki egy fürge mókussal:

– Drága jó Mikulás! A tündérek nagyon érzékenyek a hidegre. Szívesen segítenének neked, de nem tehetik, mert akkor megfáznának. Biztosan te sem kívánod, hogy valamelyik szépséges kis tündérke megbetegedjék!

– Hát persze, hogy nem! – üzent vissza Mikulás. – Én is szeretem a tündérkéket, de hát mégis szükségben vagyok. Ki más tudna segíteni a bajomon?

– Ne aggódj, Mikulás! Hamarosan ideérnek a segítőid! – szólt a mókuska és már el is inalt a fák között, hogy jó meleg odúban várja a tavaszt.

Szegény Mikulás panaszosan felsóhajtott:

-Hát senki sincs itt az erdőn, aki segítene a Télapónak?

-Dehogynem! – szólalt meg mellette egy icipici hangocska.

A Mikulás odapillantott és meglátott egy aprócska mogyorós pelét. Akaratlanul is elmosolyodott:

– Te akarnál segíteni?

-Nem. Én nem vagyok olyan erős. De vannak olyan erdei állatok, akik nagyon erősek.

–  Hát persze! A medvék, a szarvasok és a vadkanok! – csapott a homlokára Mikulás.

– Nem rájuk gondoltam, hisz ők nem tudnak fára mászni!

– Igaz! Igaz! – mondogatta Mikulás. – Hát te kire gondoltál?

-A fekete varjakra.

-A varjakra? De hát ők madarak? Honnan lenne erejük szánt emelni?

-Együtt nagyon erősek!

-Igazad lehet! Ide tudod hívni őket?

-Igen. Bár nagyon félek tőlük…

-Egyet se félj! Mondd el, hogy Mikulás várja őket, és ha segítenek rajtam, nem marad el a jutalmuk.

-Jól van. Indulok!

Pár perc múlva már ott állt a kis mogyorós pele a hatalmas fekete varjak fájánál.

-Nagy erejű varjak! Ti vagytok a legerősebb állatok az erdőn, akik segíteni tudnátok Mikulásnak. Fennakadt egy fán a szánja. Gyertek el! Emeljétek le onnét! Nem marad el a jutalmatok!

A nagy fekete varjaknak jólesett a dicséret.

-Bizony, ki másra számíthatna ilyenkor a Mikulás? A többi nagy madár mind elköltözött délre! Mi vagyunk a legnagyobbak és a legerősebbek az erdőn. Menjünk el és segítsünk a Mikulásnak!

Így történt, hogy pár perc múlva Mikulás azt látta, hogy elfeketedik az ég, mint a nagy nyári viharok előtt. Jött a sok-sok varjú szakadatlanul. Károgtak, karrogtak, egymást tanácsolták, hogy miként segítsenek fölemelni a szánt. Majd mind a szán alá szálltak és együttes erővel szárnyaikra emelték Télapót és szánját. Mikulás azt érezte, hogy finoman felemelkedik, s a sok-sok varjú óvatosan leszállítja őt a friss hóra. Nem győzött hálálkodni.

-Köszönöm, kedves varjak, hogy megmentettetek!

-Nagyon szívesen tettük. Ki is segíthetett volna rajtad? Ilyenkor nem merészkednek elő odújukból sem az erdei manók, sem a tündérek. Mi vagyunk az erdő legerősebb repülő állatai.

-Valóban. Igazatok van! Egységben az erő! A ti összefogásotok megsokszorozta az erőtöket. Hálám jeléül pedig fogadjátok el mind azt a sok aranyos diót, ami a zsákomban van.

Bizony annyi aranyos diót még életemben nem láttam! Minden varjú csőrében ragyogott egy-egy fényes dió. Vitték boldogan. Csillogott rajtuk a hideg téli holdsugár. De a szívekben meleg volt! Boldogság melege! A segítés melege!

Mire megérkezett az Északi Sarki Járőrszolgálat, addigra Télapó már siklott a szánon a legközelebbi falucska felé, hogy ott osztogassa ajándékait a rá váró gyerekeknek.

Ha varjút látsz a csőrében dióval, jusson eszedbe ez a mese!