Szép tavaszi nap volt. Azt mondja az öreg disznó a cocáknak:

– No, malac úrfiak, röf-röf, ma kisétálunk a mezőre, röf-röf.

Azzal fölkerekedett az egész család, és kisétáltak a mezőre. tetszett a mező a malac úrfiaknak.

– De jó itt lenni, ui-ui! – mondották. – Virágos szép asztal a mező, ui-ui! A fű gyönge, porcogós, ui-ui! A virágok pedig édesek, mint a cukor, ui-ui!

Játszottak, legelésztek.

Egyszer csak szél kerekedik, de olyan erős, nagy szél, hogy a vén fűzfák is meghajladoztak előtte, mintha a földre akarnának feküdni. Persze, mikor szél fú, jó a földön lenni. A malacokat sem érte a szél erősen: csak az öregdisznó sertéjét borzolta fel egy kicsikét.

Hát egyszer lebeg ám valami fekete csodadolog a magasságban, és leereszkedik a mezőre.

– Mi lehet az, ui-ui! – kérdik a malacok.

– Nem tudom, röf-röf – felel az öregdisznó.

A fekete kerek valami megáll egy helyen. Odafutnak hozzá a malacok, és egymást kérdezgetik:

– Mi lehet ez, ui-ui? Egy a lába, kerek a háta, feketék a bordái, ui-ui! Feje meg nincs, ui-ui! Csak orra van, egy hosszú, az is rézből, ui-ui!

– Madár ez, ui-ui – mondja egy másik -, mert repülni tud, ui-ui!

– Ha madár volna, lépkedni is tudna, röf-röf – mondja az öregdisznó.

– Hátha holt madár, ui-ui! – mondja ismét egy malac.

Pedig hát nem volt az se holt madár, se leven, hanem esernyő volt, valami nagyságos úrnak az esernyője. Hintóból kapta el a szél.

– Én megkóstolom ezt a madarat – szólt ismét egy malac -, meglehet, hogy jó.

– Hozzá ne nyúlj, röf-röf – szólt az öregdisznó -, hátha harap, röf-röf. Én is meg akartam kóstolni egyszer a bundás kutyát, röf-röf, aztán harapott, röf-röf.

Amint ott tanakodnak, egyszer csak új szélroham jön, és megmozdítja és gurítja az esernyőt. Az öregdisznó leült ijedtében, a malacok pedig visítva futottak előtte.

– Jaj, végünk van, ui-ui! Megesz bennünket, ui-ui!

– Itt a világ vége! Szaladjunk! – kiáltották a malacok.

Persze az esernyő nem ette meg a malacokat. Gurult, gurult a mezőn, aztán ismét fölemelkedett a szélnek szárnyain, és repült, repült, ki tudja, hova, talán éppen oda, ahol esett már az eső, és egy szegény öreg koldus esernyő nélkül ballagott az országúton.