Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis ház. Az erdőben állt egy kicsike kis tisztás szélén. Nagyon kedves kis ház volt, farönkökből építette egy erdész a családjának meg magának. Sok éven át éltek benne boldogan az erdészék, de idővel, ahogy az már lenni szokott, szétszéledt a család, és a kis ház magára maradt. Egy darabig még reménykedett, hátha visszatérnek a régi lakói, de lassan feladta a reményt, és elbúsult.

A szomorúság bizony meglátszott a kis házon. Az ablakai betöredeztek, a zsalui megereszkedtek, a tetőn lyuk tátongott, és az ajtó alatt befújt a szél. Siralmas látvány volt. Sajnálták is az erdő lakói, a nyulak, a rókák, a mókusok, az őzek, a bogarak meg a madarak.

Aki arra járt, mind megkérdezte tőle, ugyan mivel deríthetné jobb kedvre. Mindhiába. A kis ház csak szomorúan sóhajtozott. Hiába csipogott, csivitelt a sok kedves cinke, pinty, vörösbegy meg őszapó a tetőn, hiába ugrándoztak a nyulak és mókusok a verandán, a ház magányosnak érezte magát.

Mígnem egy kora tavaszi napon egy kisróka, aki éppen ott hancúrozott a ház előtt a testvéreivel, a homlokára csapott, és felkiáltott:

− Megvan! Tudom már, hogy vidítsuk fel a kis házat!

− Hogyan? – kérdezték a testvérei.

− Hát úgy, hogy beleköltözzünk!

− Jó terv! – kiabálták a testvérei, és szaladtak, hogy elmeséljék a hatalmas ötletet a szüleiknek.

Az öreg rókák egyetértettek a kicsikkel abban, hogy a ház valószínűleg akkor lesz boldog, ha laknak benne. Szóltak hát az erdőlakóknak, hogy aki tud, segítsen kinyitni az ajtót, aki meg úgy gondolja, költözzön bele.

Jött is a harkály nagy sietve, és a csőrével ügyesen felpattintotta a zárat. A rókák benyomták az ajtót, s tódult be a sok állat a kis házba. Őzek, nyulak, pockok, bogarak, mindenki talált kedvére való vackot. Még egy mogyorós pele is befészkelte magát a padlásra, a cincérek meg a verandát foglalták el. Boldog volt már a kis ház, hogy újra vannak lakói. Így éldegéltek aztán szépen, a kis ház meg a lakói.