Mátyás királynak volt egy furcsa szokása. Mindennap elvitette magát egy kétkerekű kocsin sétálni. Azt a kocsit mindig másik ember húzta. Utoljára, már mindenki megsétáltatta a királyt, a szegény emberre került a sor a sétáltatásában.
Jelentkezett a királynál:
-Adjon isten, felséges királyom!
-Fogadj isten, fiam. Na, eljöttél te is megsétáltatni engem?
-Én igen! – mondja a szegény ember.
Befogódzott a kocsi hámjába s már indultak is végig a városon. Ahogy mentek, a szegény ember folyton-folyvást hátranézegetett. Egyszer Mátyás király megsokallotta a dolgot, megkérdezte.
-Ugyan, fiam, mit nézegetsz te örökké hátrafelé?
-Nézem a kerekeket – válaszolta a szegény ember.
-S hát azokat mi a fekete fenéért nézed olyan erősen? – tudakolta a király.
-Azt nézem, hogy milyen érdekes dolog ez a kerék.
Megyen a eléfelé, s a küllők benne egyszer fenn, s egyszer lenn. Egyszer fenn, s egyszer lenn. Olyan ez, mint az ember élete.
-Hát ezt miért mondtad?
-Azért -, magyarázta a szegény ember – mert így van a szerencsével is.
Egyszer fenn, s egyszer lenn. Most felséged ül, fenn a kocsin, s én kell húzzam. Ez bizony nem valami nagy tisztesség a számomra.
-Hát mi lenne a tisztesség, te szegény ember? –kérdezte a király.
-Hát, az lenne most a tisztesség, ha visszafelé én ülnék a kocsikába, felséged húzná – felelte a szegény ember.
Nagyon kacagott a király. Erősen tetszett neki a szegény ember bölcsessége. Azt mondta neki:
-Na, te szegény ember! Legyen meg a tisztességed! Ülj fel a kocsira, most én húzlak hazáig.
A szegény ember nagy büszkén felkondorodott a kocsira. Csudálkoztak a népek, hogy a király húzza a kocsit, s a szegény ember ül fenn az ülésen.
Otthon Mátyás jól megajándékozta a szegény embert, mert semmi se szeretett jobban, mint az okos embereket.